Visszatért emlék

Az úgy történt, hogy Szocsi megkérdezte, van-e kedve valakinek OTP7-ezni vele. Többen is jelentkeztünk, köztük voltam én is - mint az látszik is -, főleg mert hát miért ne, és azért is, mert mindig is szerettem volna ilyet játszani. :) A játékban Szocsi, Lolobel, Katie és én, Scale, veszünk részt.  Négy író, három blog.

És most íme, itt az első történetem a hétből, mely valamikor a vikotoriánus kori Londonban játszódik, ahol John hajléktalan, Sherlock pedig egy gazdag üzletember. 

A képen Puccini Bohémélet címe operájából látható egy részlet.

Katie által megadott cím: Visszatért emlék

Szocsi által megadott kulcsszavak: kuka, hópihe, melankólia

Szocsi első OTP7-es története megtalálható itt Az örökifjú címen. Öt apró darabra tépve a szívem és a lelkem. Tessék elolvasni! :)

UPDATE! Az OTP7 sajnos már a legelején befuccsolt, nagyon nem valószínű, hogy bármikor is lenne folytatása, ezért kérlek titeket, hogy ne is keressétek a többi ilyen történetet.

Visszatért emlék

John fázósan húzta össze magán vékonyka kabátját, miközben körülnézett a néptelen utcán. London ezen része szinte mindig kihaltan tekintett elébe, amikor erre tévedt, és éppen ezért szeretett is ide járni. A körzet tele volt különböző nagynevű éttermekkel, melyek minden este nyitva álltak a vendégek előtt, nappal pedig az éttermeknek fel kellett készülnie az esti nyitásra - ebből következett, hogy az előző napi ételmaradékok a kukába kerültek, melyeket John, ha nem is előszeretettel, de kihalászott, hogy elébe lépjen az éhhalálnak.

Ám egyik nap legnagyobb meglepetésére a környéken fényes nappal nyüzsögtek az emberek. John tátott szájjal nézte a zsúfolásig megtelt utcát, ahol a színes forgatag szinte elnyelte a kikövezett járdákat. Az egyetlen hely, ami csendes magányba burkolózott, egy aprócska sikátor volt, melynek belsejében kukák egész sorát állították be. John győzelemre éhesen vetette magát a sikátor irányába, kikerülve a puccosan felöltözött uraságokat és hölgyeményeket. Már épp elérte volna a kívánt helyet, mikor hirtelen nekiütközött valaki a vállának, ő meg elegánsan fenékre pottyant, a kezét pedig épp idejében rántotta félre, mert egy másodperccel később ahol eddig az ujjai volta, már egy sétapálca vége landolt.

Annyira hihetetlenül ismerősnek tetszett számára a férfi, de egyszerűen nem tudta hova rakni. Fogalma sem volt róla, hogy ki ő, vagy hol találkozhattak, de érezte a zsigereiben, hogy látta már őt valahol.

A férfi minden tekintetben úr volt - ha olyan szakadt öltözetben lett volna, mint John, akkor is ránézésre meg lehetne mondani róla, hogy egy gazdag család sarja. 

John feltápászkodott a földről, leporolta magát, és a férfi szemébe nézve halkan megszólalt.

- Elnézést.

Az úr egy szót sem szólt, csak bólintott, aztán felemelve fejét továbbsétált, s nem sokkal később úgy elnyelte őt a tömeg, mintha soha nem is létezett volna. 

John a földre esés és a találkozás után már nem sok kedvet érzett magában ahhoz, hogy a szemétben guberáljon, inkább alaposan körülnézett, nehogy megint nekimenjen valakinek, aztán vissza se nézve elhagyta a környéket.

Düh, sértettség, szégyenérzet bugyogott az ereiben, és fejét lehajtva, kabátját továbbra is szorosan összefogva magát sietősen szelte keresztül London macskakövekkel burkolt utcáit, hogy minél előbb visszaérjen társaihoz. 

*

Egy hópihe száguldott keresztül-kasul a parkon, aztán lassan, de biztosan egyre inkább csökkenni kezdett a szél erőssége és egyúttal az ő magassága is, mikor is landolni nem kényszerült egy férfi kezében tartott cilinderén. A férfi odakapta tekintetét a mozgásra, és közelebb emelte szeméhez a fejfedőt.

Tágra nyílt szemekkel figyelte az aprócska hópihe öt másodperces küzdelmét az elkerülhetetlen olvadással szemben, míg végül az egészen varázslatos molekulákba rendeződött hókristály vízcseppé alakult, és legördült a cilinderről. Egy perccel később az első hópelyhet több másik is követte, hogy aztán sűrű pelyhekben egyesülve friss hótakaróba burkolják Londont.

A férfi fejébe nyomta a cilindert, majd összegombolva kabátját útnak indult, mikor a szeme sarkában mozgást pillantott meg.

Ahogy abba az irányba fordult, érdekes dolgot pillantott meg: egy szőke hajú fiatalember vékony, szakadt kabátban, még szakadtabb ingben, foltozott sárgás-fakó nadrágban guggolt egy kisgyerek előtt, akinek jól láthatóan vérzett a lábszára. A szőke hajú mosolyogva beszélt hozzá, aztán az inge végéből letépett egy nagyobb darabot, majd rátekerte a gyerek lábára, és amikor megkötötte, a szálló hópelyhek felé mutogatott. A gyerek elmosolyodott, megtörölte a szemét, mondott még valamit, majd elfutott.

A fiatalember még ezek után is érdeklődve állt egy helyben; ismerős volt számára az illető, aztán hirtelen bevillant neki, hogy néhány nappal ezelőtt ő volt az, akibe beleütközött az éttermi negyedben. Ettől fogva csak még érdekesebbé vált számára a férfi, habár azt maga sem értette, hogy miért. Valamilyen megmagyarázhatatlan vonzást érzett ez iránt a szőke hajú férfi iránt, aki olyan zavartan, mégis alázatosan viselkedett az esését követően. Nehezen ismerte be magának, de attól a naptól kezdve folyton egy szőke üstököt keresett a londoni tömegben, és most megtalálta. 

Nézte a férfit, aki úgy tűnt, megérezhette, hogy valaki figyeli őt, mert hirtelen rávillant a tekintete az őt nézőre. A fiatalabb férfi összevont szemöldökkel konstatálta, ahogyan a szőke felugrott a helyéről; egy helyben állva, farkasszemet nézve vizsgálták egymást. 

A cilinderes aztán egy idő után megunta, hogy a lassan szakadó hóesésbe forduló havazásban nem csinálnak semmit, így lassú léptekkel megindult a szőke felé. 

Ahogyan mellé ért, néhány másodperc erejéig még csöndben figyelték egymást, aztán megszólalt.

- Meg fog gyógyulni a fiú?- kérdezte mély hangon.

- Khm... természetesen... uram - bólintott a szőke hajú. - Csak egy karcolás volt.

- Ön orvos?

- Nem. Csak bekötöttem egy sebet. Ehhez még orvosi végzettség sem szükségeltetik.

- Nem, valóban nem. 

A cilinderes kiismerhetetlen tekintettel figyelte beszélgetőpartnerét, majd kezet nyújtott felé.

- Sherlock Holmesnak hívnak.

A szőke egy fél pillanat erejéig meglepődve nézte a kézfogásra nyújtott tenyeret, de végül ő is kezet nyújtott.

- John Watson vagyok. Örvendek.

- Nos, Mr. Watson, dicséretes, amit azért gyermekért tett. Nem minden nap látni ilyen segítőkészséget egy társunk iránt.

- Valóban nem, Mr. Holmes - értett egyet John. - Ebben a mai világban nem szokás ez a fajta segítségnyújtás, inkább mindenki a maga sorsával törődik.

- Amiért nem is lehet az embereket hibáztatni.

John hallgatott.

- Én sem segítettem önnek, amikor néhány nappal ezelőtt egymásnak ütköztünk, és... ez a fajta viselkedés megbocsáthatatlan részemről.

John felvonta a szemöldökét.

- Semmi oka az önvádra, Mr. Holmes - rázta a fejét John. - Egy ünnepségen, ahol gazdag urak és hölgyek egész népsége sorakozott föl, önnek szalad egy szegény környezetből érkező ember. Nyilvánvaló a segítségnyújtás figyelmen kívül hagyása.

Holmes egy szót sem szólt, csupán tetőtől talpig felmérte az előtte álló alakot, majd halkan megszólalt.

- Habár a ruházata szegénységről árulkodik, nem tűnik valóban olyan személynek, ki abba is született volna bele.

- Ezt milyen következtetés alapján vonta le, Mr. Holmes?

Holmes halványan elmosolyodott. 

- A kezeiből - mutatott rá John kezeire.

- Tessék?

- A tenyere, az ujjbegyei. A bőre sima, viszonylag ápolt, következtetésképp nem régen kerülhetett az utcára; egészen ezen eseményig ön egy aránylag jómódú környezetben élhetett, ahol nem kétkezi munkával kellett megkeresnie a mindennapi betevőt. És természetesen a bőre színe is erről a tényről árulkodik.

John szaporán pislogott, aztán egyenletes hangon megszólalt.

- Maga igazán kivételes megfigyelő képességgel rendelkezik, Mr. Holmes. Amennyiben nem sértem meg, szabadna megkérdeznem, mivel foglalkozik? Milyen munkaterület igényel ilyen kivételes adottságot?

Holmes halkan felnevetett.

- Nos, valószínűleg igen nagy hasznomra válna, ha a rendőrség alkalmazásában állnék, valójában azonban a Londoni Hajózási Vállalat vezetőjeként tevékenykedem.

- Oh - mosolyodott el John -, nos, ez a munkakör valóban nem igényli ezt a fajta képességet.  

- Ezek szerint jól gondoltam, miszerint nemrég került el a hajlék alól...?

- Jól - bólintott John.

- Mi történt, Mr. Watson?

John nagyot sóhajtott.

- Bocsásson meg, Mr. Holmes, de sajnos nem időzhetek tovább, indulnom kell. 

Holmes, akárcsak első találkozásuk alkalmával, most is égbe emelte a fejét, és hideg szemekkel tekintett Johnra.

- Hát persze, Mr. Watson - bólintott aprót Holmes, majd jelképesen arrébb állt, jelezvén, hogy Mr. Watson távozhat.

John lehajtott fejjel hagyta magára Holmest.

*

Harmadik alkalommal egy temetőben találkoztak. Az apró falevelek már zöldültek a faágakon, lágy szellő borzolta fel a füvet, s a napsugarak gyengén simogatták a járókelők arcát. 

Holmes halk léptekkel közelítette meg Watsont, és sétapálcájára téve kezeit, tiszteletteljesen állt meg a sírnál.

- Részvétem.

John annyira belemélyedt gondolatai sűrűjébe, hogy észre sem vette a mellette álló Holmest, s amikor az megszólalt, riadtan nézett a baloldalára, de ahogy meglátta ki áll mellette, megnyugodott.

- Köszönöm.

- Nem óhajtok beleszólni a magánéletébe, Mr. Watson, mindazonáltal úgy gondolom, a szülei nem lennének boldogok, ha így látnák önt.

John minden vidám érzés nélkül mosolyodott el.

- Valószínűleg nem. De ez van - pillantott Holmesra.

Hallgattak egy kicsit, aztán Holmes újból megszólalt.

- Habár nekem nincs akkora hatalmam, hogy visszaszerezzem a vagyonát, melyet a bátyja, Harry Watson tulajdonított el, de az én bátyámnak, Mycroftnak csupán egyetlen szavába kerülne...

- Ez... ez igazán... Igazán hálás vagyok önnek, Mr. Holmes, de se önnek, se a bátyjának nem kell fáradnia. Azt hiszem, ehhez már sajnos késő van.

- Ezt hogy érti? - kérdezte őszintén érdeklődve Holmes. - Mr. Watson, ön maga a megtestesült melankólia, oly annyira, hogy lassan átragasztja rám eme förtelmes hangulatot! 

- Bocsásson meg, Mr. Holmes!

- Nem, nem, nem kell bocsánatot kérnie, csupán aggódom magáért. Rossz érzések kerítettek hatalmába... Félek, hogy... önnek nem csak a hangulata romlott el, hanem... az egészsége is. Sápadt, a kezei remegnek, a tekintete élettelen...

John erőtlenül emelte fel a fejét, és jelentőségteljesen viszonozta Holmes rászegeződő pillantását. Ennyi volt. Egyetlen tekintet, melyből mindketten megértették, hogy az ismeretségük igencsak rövid életűnek lesz mondható. Johnban újból felrémlett az érzés, miszerint ő már sokkal előbb ismerte Holmest, mint ahogyan "találkoztak" az éttermi negyedben, de akárcsak akkor, azokban a pillanatokba, újból elvetette ennek lehetőségét, és inkább a jelen problémájára koncentrált.

- Az egészségem valóban rendetlenkedik, és valószínűleg már nem is fog helyrejönni. Én csak szerettem volna kijönni ide, hogy még egyszer, utoljára lássam a... szüleimet. Habár tény, hogy hamarosan személyesen is találkozhatunk.

Holmes nyelt egy nagyot.

- Hogyan tudnék a segítségére lenni, Watson? Tudja mit? Megkeresem önnek Anglia legjobb orvosát, ő nyilvánvalóan tud majd olyan kezelési módszert, mellyel megmenthető az élete!

- Ugyan már, Holmes! Ön is tudja, hogy menthetetlen vagyok! Csak rám néz, és látja!

Holmes hallgatott, és John is tudta, hogy a hallgatás szinte minden tekintetben az elfogadás, a megértés, az igazat adás jele. Főképp az ő esetüket figyelembe véve.

John egész testével Holmes felé fordult, s kezet nyújtott. Nem lesz semmiféle siránkozás, órákig tartó búcsúzkodás. Csak egy rövid viszlát. Minél hamarabb szabadul meg a kétes eredetű ismeretségtől, annál jobb lesz. Annál kevésbé fog fájni a búcsú, annál kevésbé szeretné majd minden egyes sarkon Sherlock Holmest megpillantani. Le kell mondania mindenről, így nem lesz annyira fájó a halál.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Holmes!

A cilinderes férfi ismét eltüntetett minden érzelmet az arcáról, akár csak John, és elfogadta a búcsúzási gesztust.

- Örülök, hogy megismerhettem, Mr. Watson!

*

Egy öt év körüli, göndör, barna hajú fiúcska, kitárt karokkal állt az óratorony ablakában. Elegáns, jól szabott ruhájából egyértelmű volt, hogy egy gazdag család porontya mászott fel a szédítő magasságba, ami egészen érthetetlen volt. Az ilyen famíliák sarjai nem szoktak ilyen lehetetlen helyekre keveredni...! 

Az erős szél majdnem lefújta az ablakpárkányról, de őt nem zavarta - ellentétben egy hét éves, szőke hajú fiúval, aki a félelemtől tágra nyílt szemekkel figyelte az őrült attrakciót.

- Hé! - kiáltott fel. - Mássz le onnan! Le fogsz esni! Nem hallod?!

Ám a fiúcska vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, tény azonban, hogy egy tapodtat se mozdult a helyéről. A szőke hajú a lelke legmélyén belátta, hogy így talán jobb is, mert lehet, hogyha megmozdulna, talán még le is pottyanna a magasból. Inkább elrohant segítséget hívni - az apját, aki felmászott, és leszedte a gyereket a templomtoronyból.

A szüleit nem találták meg, csak a bátyját, aki az utca kellős közepén kezdett pörlekedni az öccsével. A szőke hajú nem értette a kalandra vágyó kisfiú teljes nevét, csak a felét: valami Sherl...

*

Sherlock Holmes, habár arcán az érzelemmentesség mutatkozott, zakatoló szívvel nézett John Watson távolodó alakja után, és valamiért felrémlett előtte egy télvégi nap, amikor egy apró hópihe szállt le a cilinderére, s pár másodperces küzdelem után elolvadva gurult le.

John Watson is valahogy ilyennek tűnt azokban a pillanatokban, ahogyan Sherlock utána nézett. Egy olvadó hópehelynek, melyet ide-oda dobált az orkán erejű szél, aztán lerakja egy olyan helyre, ahol minden egyes másodpercben küzdenie kell az életben maradásért, míg végül képtelen tovább létezni, és megadja magát az elkerülhetetlennek.

Azután a téli nap után jutott eszébe, hogy nem az éttermi negyedes találkozásuk volt az első alkalom, amikor látta őt. Élt az emlékezetében egy nap, amikor egy templomtorony párkányán állt, és egy aprócska, szőke hajú fiú próbálta megmenteni a leesétől, igaz, nem is volt veszélyben.

Hihetetlennek tűnt számára, hogy John Watson már hét éves korában megpróbálta megmenteni az öt éves Sherlock életét, aki a húszas évei vége felé sem képes semmit sem tenni megmentőjéért.

Végül eszébe jutott, hogy egyvalamit talán mégis tehet érte. Nem hagyja, hogy egyedül, magányosan haljon meg!

Sherlock sebes léptekkel igyekezett John után, s mikor utolérte, csendben gyalogoltak egymás mellett. Békésen, ha nem is megbarátkozva a gondolattal, miszerint már nem lesz sok idejük egymásra.

Egyvalamit azonban mindketten tudtak: együtt kezdték, együtt is fejezik be.

Vége