Many Happy Returns! ~ Good Morning, Afghanistan!

AU, Post-His Last Vow – Mycroft megpróbálja menteni a menthetőt, és fél évre elküldi Sherlockot az országból, viszont ez idő alatt az Afganisztánban dúló háború olyan rossz irányt vesz, hogy Johnt ismét katonai szolgálatra kötelezik – egy hadikórházba irányítják, ám egyik nap a helyet bombatámadás éri…

Megjegyzés 1.: A cím, gondolom, mindenki számára ismerős; ha mégsem, akkor tessék gyorsan megnézni a harmadik évad "prológusát".

Megjegyzés 2.: Az első fejezet címe a "Jó reggelt, Vietnám!" című filmre utal.

A történetben magázódnak a szereplők! 

---

 

Good Morning, Afghanistan!

− Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy beszélünk…

Tehetetlenül nézem, ahogy a barátom hátat fordít nekem, és készül felszállni arra az átkozott repülőgépre, hogy önként és dalolva a halálba sétáljon.

− Nem is tudom, mit mondhatnék…?

Már hogy a pokolba ne tudnám?! Ne menjen, hallja, Sherlock! Fel ne szálljon arra a gépre, megértette?! Nem teheti, nem hagyhat itt megint, ráadásul most tényleg örökre!

− Van valami, amit már rég el akartam mondani önnek – köszörülte meg a torkát a detektív. – A Sherlock valójában lány név.

John hallgatott egy kicsit, aztán halkan megszólalt.

− Tudom.

Kabátjába belekap a hűvös téli szél, göndör haját felborzolja, és már épp megfogta volna a korlátot, hogy felszálljon a magánrepülőre, mikor nem bírom tovább, és utána szólok.

− De volna még itt valami…

Sherlock hátrafordult, teljes figyelmét Johnnak szentelte, majd visszasétált hozzá, és várt. Csak várt. Nem szólt egy szót sem, csak várt.

− Egy utolsó csoda a kedvemért – folytatta John. – Jöjjön. Haza.

Épen és egészségesen.

Sherlock bólintott egyet, ismételten kezet nyújtott, majd felszállt a repülőre, és az ablakon kinézve figyelte John alakját egészen addig, míg nem fel nem szállt, és a lenti környezet olyan kicsivé nem zsugorodott, hogy már semmi sem látszódott belőle.

*

John fáradtan csukta be a lakás ajtaját, és ahogy a foteljához ért, gyakorlatilag belezuhant. Sherlock megint elment – a gondolat éles tőrként hasított belé. Tény és való, hogy a Maryvel való házasságkötése után egy hónapig nem találkoztak, de akkor tudta, hogy barátja egészséges és a városban van. Most azonban messze lesz, isten tudja hol, és fél éven keresztül semmit sem fog tudni róla, és még az sem biztos, hogy valaha is viszont látja. John csak remélni merte, hogy Sherlock haza fog találni, épp úgy, mint annak idején.

Ahogy körülnézett a Maryvel közös lakásában, rájött, hogy már megint költöznie kell; nem akart egy olyan házban maradni, amelyen egy, a bizalmába férkőzött bűnözővel osztozott, és aki gyilkossági kísérletet tett Sherlock ellen. Kész csoda, hogy életben maradt! Viszont Johnnak immáron volt hova mennie, és ez jó érzéssel töltötte el. Sherlock halála után nem igazán tudta, hol kezdhetne új életet, csak kinézett magának egy olcsó albérletet, és már költözött is. 

John egész biztos volt benne, hogy bármennyit is kell várnia Sherlockra, de akkor is visszamegy a Baker Streetre, mert a szíve mélyén jól tudta, hogy ő mindig is odatartozott. A Maryvel közös lakás is otthonos volt ugyan, de ha körülnézett, valami apró plusz állandóan hiányzott. Talán pont Sherlock volt az, aki hiányzott…

Megrázva a fejét John végül felállt, a hálószobába sétált, és a gardróbból előhalászta a már régi ismerősként üdvözölt bőröndjét. A körülbelül három évvel ezelőtti mozdulatsorokat megismételve újból összepakolta a holmiját, és közben minduntalan próbálta elkerülni, hogy a pillantása az éjjeliszekrényen álló esküvői fotó felé kanyarodjon. A könnyebb megoldás érdekében ezért megragadta a keretezett képet, és kihúzva az egyik fiókot, belerakta. Borzalmas érzés volt belegondolni is, hogy a felesége, akit szeretett egy ennyire veszélyes bűnöző. John nem értette, hogy tud ő állandóan olyan alakokat kifogni magának, akik… ilyenek. Oké, azért bűnöző szerelme még nem volt, de Sherlock se éppen százas, ő viszont nem a szerelme, „csak” a legjobb barátja, aki megcsonkított testrészeket tart a hűtőben, és egészen elképesztő életfelfogással rendelkezik. John viszont mégis a legjobb barátjának tartja, mert… Mert csak. Nem tudná megmondani miért, de talán nem is kell. A barátság csak úgy kialakul, és néha egészen más típusú emberek találják meg egymásban lelki társaikat.

John végül elvetette az egész bonyolult gondolatsort, hogy csak a pakolásra tudjon koncentrálni, majd pedig minél hamarabb el tudjon menni a házból. Nem akart tovább maradni. Haza akart menni.

A pakolás a már megszokott, monoton ritmusban folytatódott tovább, nem zavarta meg semmi és senki, mígnem John két óra múlva azt vette észre, hogy nincs olyan holmija, amit be kéne pakolni. Még a könyvei is dobozokba halmozva álltak a nappali közepén, így tényleg indulásra készen állt.

John végignézett a lakáson, és szinte érezte, ahogyan a szívébe belemar egy rendkívül erős fájdalom. Az élete, melyet Sherlock halála alatt felépített, pillanatok alatt dőlt romba. A nő, akit szeretett, akiért az életét adta volna, egy bűnöző. Egy bűnöző, aki hidegvérrel lelőtte az ő, John legjobb barátját, és ha kell, magát Johnt is. Mary a saját férjét is megölte volna. John nem értette, hogyan lehetett annyira ostoba, hogy mindennek bedőlt, amit valaha is kiejtett a száján?

Mary Morstan. A nő, aki talán még Irene Adlernél is rosszabb.

John végül megadóan az ajtóhoz vonszolta a csomagját, és már épp készült volna levinni mindent a ház elé, mikor meglátta, hogy a bejárat előtti szőnyegen három levél hever. Az egyikről rögtön megállapította, hogy a gázszámla, a másik levél jobb sarkára körmölt betűk egy részéből azonnal kivette Harry macskakaparását, viszont a harmadik nem tudta kitől érkezhetett, így gyorsan kikapta a kicsiny halomból az utolsó küldeményt. 

Megdöbbenve olvasta el rajta a címzést.

Brit Fegyveres Erők

John egy pillanat erejéig azt hitte, rosszul lát, aztán remegő kezekkel kezdte el felbontani a levelet. Mégis mit akarhat tőle a hadsereg? Miért küld neki levelet? Talán lesz valami megemlékezés? Ám a lelke mélyén érezte, hogy valami sokkal nagyobb horderejű dologról lehet szó.

Ahogyan kinyitotta a borítékot, azonnal tudta, mit tartalmaz a benne lévő írás. Egy behívót. Tudta ugyan, hogy bizonyos helyzetekben a veterán katonákat is visszahívhatják frontvonalra, de nem hitte, hogy pont ő lesz az, aki megkapja a levelet.

Brit Fegyveres Erők Behívóparancsa

Mr. John Hamish Watson részére

Regisztrációs szám: 5624

Rang: Százados

Kihelyezettség: Szent Bartholomeo Kihelyezett Hadikórház Egysége, Afganisztán

Beosztás: sebészfőorvos

John nem bírta tovább olvasni a behívót, hanem erősen összeszorította a szemét, és megpróbálta teljes egészében kizárni a külvilágot. Sherlocknak hogy ment ez mindig egy szempillantás alatt? Neki, Johnnak nem sikerült; fáradtan rogyott le a bőröndjére, markában a behívóval és a borítékkal, melyek szépen, lassan az ökölbe szorított kezek áldozatai lettek.

Nem teljesen értette, mi üthetett belé? Több éven keresztül szolgált Afganisztánban, most pedig... megijedt volna? Hiszen még Mycroft is megmondta, hogy a jó doktort vonzza a harctér, de azóta úgy tűnik, nagyon sok minden történt, s talán ez az ijedtség arra is fogható, hogy hazatérése után másfajta harcokhoz szokott. Félelmetesnek tetszett az a kilátás, mely szerint újból ott találja magát a harctéren, vállában egy golyóval, és még az sem nyugtatta meg, hogy a Bart's kihelyezett kórházában kell szolgálnia.

Végül aztán csak összeszedte magát, feltápászkodott a bőröndről, a levelet pedig belegyűrte kabátja zsebébe, majd egytől egyig levitte a lépcsőház pihenőjébe, és amikor megérkezett a taxi, a sofőrrel berakatta őket a csomagtartóba.

John még egyszer, utoljára alaposan megnézte magának egykori otthonát, aztán becsukta az ajtót.

*

Mrs. Hudson kitörő örömmel fogadta egykori albérlőjét, és amíg John kipakolt a szobájában, addig ő egy gyors takarítást végzett el a 221B nappalijában.

− Oh, John − sopánkodott, mikor a férfi leért hozzá. − Hihetetlen, hogy mostanában milyen össze-vissza laknak maguk ebben a lakásban.

John nem nagyon értette, mire céloz Mrs. Hudson, így inkább leült a foteljébe, szemben a Sherlock helyén fészkelő nem-házvezetőjével.

− Tudja − magyarázta a nő −, eleinte Sherlock egyedül lakott itt, aztán belépett az életébe maga, és ideköltözött. Majd Sherlock meghalt, maga egyedül maradt, aztán ön is elment, majd Sherlock visszatért, újból egyedül élt itt, aztán megint elment, maga visszajött, és most ön lakik itt egyedül. Lassan már követhetetlen, ki mikor lakik itt. Jó lenne, ha végre újból együtt lennének itthon.

John hatalmasat sóhajtott a hölgy kifakadására.

− Higgye el, Mrs. Hudson, én is ugyanezt kívánom. De azt hiszem, ez még fél évig nem lesz lehetséges.

Mrs. Hudson sajnálkozva csóválta meg a fejét.

− Sőt − folytatta John -, még én sem leszek itthon az elkövetkezendő időkben.

− Ezt meg hogy érti?

John elővette a kabátja zsebéből a levelet, és megmutatta Mrs. Hudsonnek.

− Újból besoroztak − válaszolta John.

− De ez lehetetlen. Hiszen önt már leszerelték, nem igaz?

− Igen − bólintott John -, de olykor, ha úgy hozza a helyzet, visszahelyezhetik a veterán katonákat a szolgálatba. És... most így hozta a helyzet. Ez van.

− Oh, John! − Mrs. Hudson olyan erősen szorította meg John kezét, amilyen erősen csak tudta, és remélte, a fiatal férfi érzi a támogatását. − Mycroft Holmes nem tudna segíteni? Hiszen neki annyi kapcsolata, és olyan hatalma van!

John erre csak vállat vont. 

Mycroft bizonyára tudna segíteni, de teljes mértékben biztos volt benne, hogy maximum csak akkor kerülne az idősebbik Holmes színe elé, ha odavonszolnák − egyébként nem menne el. Ő mégis csak John Hamish Watson százados, nem fog könyörögni, nem fogja megalázni magát. Katona. Összeszorított foggal küzd minden gonddal, bajjal és veszéllyel szemben, és győzni fog. Ha addig él is.

Mrs. Hudson végül nem forszírozta tovább a témát, csak felállt, lement a földszintre, majd két csésze teával és egy tál keksszel tért vissza, amiket csendben elfogyasztottak. Az idős hölgy egyszer megpróbálta szóba hozni Sherlockot, de mikor látta, hogy John még jobban kerüli ezt a témát, mint a katonaságot, inkább csendben maradt.

John, a néma csendben, melyben még a leghalkabban zümmögő legyet is meg lehetett volna hallani rájött, hogy hiába kulcsolja rá a csészére az ujjait, hiába is issza meg a forró teát, valahogy nem melegíti fel őt, és ez megrémítette. Ha már a tea sem hat rá úgy, mint régen, akkor nagy baj van.

*

John egy téglából készült több épületrészből álló építményt szemlélt, melyről − ha nem lett volna tábla kitéve − senki, aki nem ismeri a helyet, meg nem mondta volna, hogy a Holloway Börtön előtt szobrozik. Kaspóba ültetett színes virágok lógtak le az épület oldaláról, a fal melletti a füves rész csak úgy zöldellt; a parkolóban egy-két autó állt, s a bejáratnál lévő nagy őrbódén egy hasonló nagyságú plakát hívogatóan üdvözölte a vendégeket. John ez előtt az intézmény előtt álldogált már egy jó ideje, de egyszerűen nem tudta eldönteni, bemenjen-e... Akart is, meg nem is. 

Tudta azonban, hogy nem lenne képes elmenni a nélkül Afganisztánba, hogy találkozna vele. Még egyszer utoljára látni akarta, hogy beszéljenek, hogy a szemébe nézzen, hogy... Látnia kellett!

Nagy levegőt vett, megrázta a fejét, majd komótos léptekkel elindult a bejárat irányába. A köpcös őr amint meglátta a látogatót, azonnal felnyitotta a sorompót, mely elzárta az utat a bejárat irányába.

− Jó reggelt! − szólt  a férfi, és kilépett a helyéről. − Mi járatban itt ilyen korán, uram?

John üdvözlésként kezet fogott a börtön biztonsági őrével, akit a névjegye szerint Dave-nek hívtak.

− Öhm... Beszélnem kell valakivel odabent − intett John a falak felé.

− Ejj − csóválta meg a fejét Dave -, rossz fát tett a tűzre az asszony? 

− Valami olyasmi − húzta el a száját John.

Dave visszament a helyére, és előhúzott egy vaskos füzetet.

− Mondja a nevét!

− John Watson.

Az őr segítségként végighúzta az ujját az aznapi dátum során, majd sajnálkozva nézett Johnra.

− Nincs itt a neve, uram. Ezek szerint nem lett kérvényezve a látogatása az igazgatóságtól. Így sajnos nem engedhetem be. 

Johnnak hatalmasat dobbant a szíve. Hát persze, hogy lehetett ilyen ostoba?! Egy börtönbe nem fog csak úgy egyszerűen besétálni − szigorú protokoll uralkodik minden ilyen helyen, ő meg azt hitte, hogy ha idejön, csak úgy beengedik. John, te idióta! De akkor hogy jusson be? Mit tegyen? És akkor jutott  eszébe, hogy neki bizony van egy olyan ismerőse, aki bármikor be tudná őt juttatni, csak egyetlen szavába kerülne, és John előtt nyitottá válna az út.

Hátat fordított Dave-nek, elővette a mobilját, majd a gyorshívón lenyomta a hármas számot, és a telefon azonnal tárcsázni kezdte Mycroft Holmes számát.
 
Tíz perccel később John már a beszélő részlegben ült, és várta, hogy a látni kívánt személy megérkezzen hozzá. Rettentően remélte, hogy nem fog nemet mondani neki az illető, így hevesen dobogó szívvel várta az érkezését, ami nem tartott sokáig.

Maga a beszélő, látogatói részleg teljesen úgy festett, mintha egy színes, tábori ebédlőben ülnének. Kényelmes székekkel, könyvekkel voltak telerakva; a fiatalkori bűnözőlányoknak még egy játszósarok is ki volt alakítva, sőt, még egy akváriumot is beállítottak a fal mellé. 

Mary Morstan, illetve Watson bilinccsel a kezén lépett be az ajtón, és amint helyet foglalt Johnnal szemben, azonnal az asztalon lévő kis kampóhoz rögzítették a bilincset, hogy a fogoly még csak véletlenül se tudjon elszökni vagy megtámadni valakit.

John és Mary szemtől szemben ültek egymással, és rövid ideig egyikük sem törte meg a csendet, mely egyre csak nyúlt, mint egy rétes tészta, a feszültség pedig fokozódott. Aztán Mary szólásra nyitotta a száját.
  
− Nem hittem volna, hogy valaha is viszont látjuk még egymást.

− Nos, én sem − felelte halkan John. − De... látni akartalak.

Mary oldalra döntötte a fejét, úgy szemlélte egykori férjét.

− Miért? 

John megköszörülte a torkát.

− Elutazom egy időre.

− És el akartál búcsúzni. − Mary arca megkeményedett. − Ahhoz képest, hogy mennyire utálsz, mégis itt vagy, és elbúcsúzol tőlem, mielőtt visszamennél Afganisztánba. Nahát...!

− Szerettelek − sziszegte dühösen John. − Te viszont kész lettél volna megölni engem.

− És Sherlockot − bólintott Mary. − Sajnálom, John, de veszélyeztettétek az akcióm sikerét. Kénytelen voltam megtenni ezt a lépést.

− Kegyetlen vagy.

Ahogy John megrázta a fejét hitetlenkedése jeleként, egyre csak azon járt az esze, hogy nem vette észre, milyen nőbe szeretett bele. 

− Mondtam már, John − szólt Mary. − Észre vetted, és feleségül vettél.

− Te pedig igent mondtál. Már akkor is azt tervezted, hogy megölsz?

− John − hajolt közelebb Mary. − Nekem nem az volt a tervem, hogy hozzád megyek, aztán egyik nap megöllek. Ugyan, dehogy! Én is... szerettelek. De ha a munkámat kockára teszi valaki, nem számít milyen kapcsolatban állok vele. Az érzelmeim nem korlátolhatják a munkámat.

− Az, hogy feleségül jöttél hozzám, nem érzelmi döntés volt?

− Üm... inkább racionális. Ismerted Sherlockot.

− Sherlock a halottat játszotta, amikor mi megismerkedtünk − vetette ellen John.

− Soha ne felejsd el, hogy én nem te vagyok. − Gonoszkodó mosoly suhant át Mary arcán. − Engem nem lehet megtéveszteni ilyen egyszerűen.

Remek, tehát akkor nem csak a huszonöt hobó, és Molly, meg Mycroft tudta, hogy Sherlock életben van, de még a saját felesége is. John nem tudta, mi fáj jobban? Hogy a felesége nem szólt a "lehetséges" életben maradásról, vagy hogy miért is tudta, hogy a párja legjobb barátja él a nélkül, hogy ebbe bárki is beavatta volna.

A csönd most még hosszabbra nyúlt, mint a beszélgetésük kezdetén, és ismételten Mary volt az, aki megtörte a hallgatást.

− Akármi is történt, John, azért tudd, hogy nem volt minden színjáték. 

− Igen. A bajuszom valóban nem tetszett neked, igaz?

Mary valóban, őszintén elmosolyodott.

− Nem, az tényleg nem.      

Pár másodpercig megint csend telepedett kettősükre, végül John szólalt meg.

− Azt hiszem, lassan ideje indulnom.

− Igen − bólintott Mary -, én is azt hiszem. Azért... vigyázz magadra, John Watson.  

John biccentett egyet, aztán felállt, de még egy kicsit bizonytalanul toporgott az asztaluk előtt.

− Viszlát, Mary!

*

Egy perc. Egyetlen perc. Ennyi volt az indulásig hátra lévő idő. John nagyot sóhajtott, miközben jobbra és balra pillantgatva alaposan szemügyre vette társait, akik egymáshoz nyomódva ültek a szinte végtelenített katonai repülőgép széltében-hosszában, és akaratlanul is felrémlett magában egy kérdés: ki fog ottmaradni, és ki fog hazatérni? Vajon ő, John, a visszafele tartó gépen is ott fog ülni az ülések egyikén, vagy Union Jackkel letakart koporsóba teszik? 

Harry nem ment el az esküvőjére. Vajon a temetése kapcsán meggondolná magát? És Sherlock? Ott lenne, vagy a túlvilágon találkoznának? 

John egy hangyányit úgy érezte magát, mint valami taknyos kisgyerek, aki semmi másra nem képes, mint siránkozi. Aztán megkeményedett valami a szíve helyén, és rájött, hogy ha túl akarja élni ezt az egészet, akkor bizony nem szabad ehhez hasonló ostoba gondolatokon járatnia az eszét. Össze kell szednie magát, és egy katonához méltó módón kell viselkednie!

A repülő megrázkódott egy kicsit, és John eldöntötte magában, hogy nyolc óra tizenöt perc alatt felkészül a rá váró borzalmakra.

Fél évvel később...

Minden csendes volt. Túlontúl csendes. Egyetlen fegyver ropogása sem visszhangzott körülöttük, egyetlen hang sem hatolt át hozzájuk, csak a napsugarak erőteljes fénye kacsintgatott be az ablakon keresztül. John teljes bizonyossággal tudta, hogy a vihar előtti csendet sosem követik olyan események sorozatai, amik felszabadítanák bennük a boldogsághormonokat.Száz százalékig arról sem volt meggyőződve, hogy tényleg csend van-e, vagy csak a saját elméje űz bolond játékot vele, de tudta, hogy múltkor is hasonló érzések kerítették hatalmába.

Végig nézett a betegein, akik különböző sérülésekkel kerültek a kórházba, és csak remélni merte, hogy mindannyian életben maradnak.

John az egyik nővér felé fordult, hogy egy sor utasítást osszon ki a kezeléseket illetően, mikor óriási robbanás rázta meg az egész épületet, s hallani vélt egy hatalmas csattanást.

A fény, mely körülvette őket, egészen elképesztő erővel világított bele John szemébe, a por, a füst megtelepedett a torkán, lélegezni is alig tudott, s mikor már érezte, hogy nem bírja tovább, minden elsötétedett. 

Utolsó gondolata csupán két szó volt: fél év.

*

Fény. Már megint vakító fénynyalábok akartak behatolni a retinájába. Miért nem tudnak legalább egy kicsit szabadságra menni?!

− Doktor Watson, hogy érzi magát?

Egy fehér köpenyes, kopaszodó orvos állt előtte, kezében egy lázlappal. John értetlenül bámulta a férfit. Nem úgy volt, hogy eddig ő, John volt az orvos? Ő érdeklődött a betegek hogyléte felől, akkor most hogyhogy őt kérdezgetik? 

− Jó... Khm... Jól...

− Doktor Haeking vagyok. Tudja, hogy hol van, és hogy mi történt?

− Nyilván kórházban vagyok. De... azt nem tudom miért.

Az orvos nagyot sóhajtott.

− A hadikórházban volt, amikor bombát dobtak az épületre. Többen életüket vesztették, viszont ön és néhány kollégája megmenekült. 

− Értem. A sérüléseim?

− A fejsérülése miatt aggódtunk leginkább, de szépen gyógyulnak a sérülései; a fejfájása mellett azonban előfordulhat emlékezetkiesés, szédülés...

− Mennyi ideje vagyok itt − vágott közbe John.

− Két hónapja.  

John nagyot sóhajtott, majd figyelmen kívül hagyva az orvos további monológját, becsukta a szemét, és rövidesen semmit sem hallott, kizárta környezetét, a zavaró monoton zajt, csak a megnyugtató csendre figyelt, mely körülölelte, és beburkolta, mint egy puha takaró.

Arra ébredt, hogy valaki egy újságot lapozgat mellette. Álmosan nyitotta ki a szemeit, és nehézkesen oldalra fordult. Az ágya melletti fotelban egy rövid, kopaszodó barna hajú, negyevenes férfi ült, kezében egy igen vaskos aktával, amit érdeklődve olvasgatott, és olykor gúnyos mosolyra húzódtak ajkai.  

− Áh, John, örülök, hogy felébredt − szólalt meg hirtelen a férfi. − Hogy érzi magát?

John nem értette, miért kérdezgeti mindenki ezt tőle? Mégis hogy érezné? Fájt a feje, és habár nem volt magánál, de két hónapja be van zárva valami kórházba. Tényleg, azt konkrétan nem is tudja, hogy pontosan hol is van a kórház.

− Hol vagyok?

− Kórházban − válaszolta a férfi. − Azt hittem, doktor Haeking tájékoztatta róla.

− Igen, de hogy pontosan hol is van ez a kórház, azt nem tudom.

− Ah, Londonban.

London. Végre egy jó hír. Otthon van, és remélhetőleg soha többet nem kell viszontlátnia a frontot.

− Ahogy látom, megkönnyebbült − jegyezte meg a férfi.

− Meg. Ezek szerint nem kell visszamennem, miután meggyógyultam?

− Nem − felete a férfi, és becsukta az eddig az ölében tartott aktát. − Gondoskodtam róla, hogy többet eszükbe se jusson önt besorozni.

John meglepetten pislogott.

− Nos, köszönöm, habár nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki?

Akárcsak John, a férfi is meglepetten nézett.

− Az én drága öcsémnek igazán nagy meggyőző ereje van...

− Az öccsének? − kérdezett vissza összevont szemöldökkel John, aztán hirtelen bevillant, mit mondott az orvos a fejsérüléséről. Emlékezetkiesés. − Oh... Mi ismerjük egymást.

− Egy ideje, azonban megnyugtatom, a kezelőorvosa szerint nem tartós az emlékeinek hiánya.

John nem válaszolt, inkább áttért egy másik témára.

− Csak látogatóba jött, vagy...

− Bölcsebbnek tekinteném, ha inkább az elején kezdenénk újbóli megismekedésünket. Mycroft Holmes vagyok. És nem, nem csak látogatóba jöttem. A múltkoriakban elmulasztottam felkészíteni az öcsém visszatértére, most azonban úgy gondoltam, előre szólnék, hogy épségben hazatért, és látni kívánja önt, doktor Watson.

− Épségben hazatért? − ismételte meg az egyetlen szókapcsolatot John, ami leginkább megragadta a figyelmét. − Ezek szerint katona?

− Nem, nem az. Sherlock Holmes magánnyomozó. 

Mycroft úgy ejtette ki a száján a kifejezést, mintha az öccse valamiféle bűnt követett volna el ellene és az egész emberiség ellen. Ami viszont Johnt egészen rossz szájízzel töltötte el, az maga a tudat, hogy neki ismerne kellene az előtte ülő férfit, sőt, meg az ott sem lévő öccsét, ennek ellenére fogalma sem volt egyikükről sem, még csak a kinézetükre sem emlékezett, nem hogy bármelyikük foglalkozására. Vajon mennyi mindenről fog még kiderülni, hogy szelektálta a memóriája?

John az ajtó felé kapta a fejét, amikor az halkan kinyílt, és felbukkant egy göndör hajú, szövetkabátot  viselő fiatalember, nyakában kék sállal. Az ismeretlen, akirőlé feltételezte, hogy Sherlock Holmes lehet, összevont szemöldökkel vette szemügyre a kórtermet, majd a tekintete megállapodott a betegen.

− Jó reggelt, John!


Folytatása következik... 



További megjegyzések:

1. Valóban létezett annak idején olyan határozat, mely szerint vissza lehet hívni a veterán katonákat a frontra, ha nincs elég kiképzett tiszt; ha jól tudom, ma már nem él ez szabály, de én most visszahoztam egy fanfic erejéig. 

2. A Holloway Börtön London egyik női börtöne, mely így néz ki:

A beszélő/látogatószoba

3. Erről a képről írtam azt a jelenetet, ahol John a repülőn ül Afganisztánba menet

Egy katonai repülőgép belseje

4. Haeking doktor neve egy félregépelés eredménye. Eredetileg Hawkingot akartam írni, de ez lett belőle. Én meg így hagytam. :P 


Szeretném megjegyezni, hogy fogalmam sincs, milyen érzések futhatnak végig egy háborúba készülő ember fején, lelkén, mit érezhet, de mivel John ott szolgált, így értelemszerű volt, hogy oda fogom őt visszaküldeni. Nem szándékozom bárki érzéseit megsérteni a háború nagyon-nagyon apró szegletének bemutatása során, főleg, hogy nyilván nem is élethű. Ez csak egy fanfic, amit próbáltam jól megírni, de nem szeretném, ha bárkiben is felmerülne, hogy rossz szándékkal próbáltam klaviatúrám alá venni azt a borzalmat, amelyben részei vannak a katonáknak. 


Remélem, azért tetszett a három részes történet első fejezete, és megírjátok véleményeteket, mert rendkívül kíváncsi vagyok rá, hogyan vélekedtek róla. :)