Mostanában gyakran vannak zivatarok, engem meg megihletett az égszakadás. :)
Mellesleg adózzunk egy perces néma csönddel a fanartkészítők zsenialitása előtt, mert eddig bármilyen „bbc sherlock+akármi” kifejezésre rákerestem a Google képkeresőjében, kidobott olyan találatokat, amik tökéletesen illetek a ficemhez, akárcsak a fenti kép. :)
Az eső majd elmossa bűneim
– Mit akarsz most tenni? – kérdezte egészen halkan John.
Sötét volt. Az eső zuhogva hullott alá az égből, intenzitása olyan mértékeket öltött, hogy az ember azt hihette, szinte már jég kopog a kemény felületeken. A járdákon buborékokat képeztek a nagyszemű vízcseppek, s az elsuhanó autók hullámokat gerjesztettek az úton álló tócsának nem nevezhető vízben, melyet már képtelenek voltak elnyelni a csatornák.
Sherlock és John bőrig ázva szobroztak a 221B ajtaja előtt, s olyan komolyan szemlélték egymást, mint talán még soha. A nyomozó ajkain lehetfinom, hitetlenkedő mosoly ült meg, tekintetét pedig szinte fogvatartotta John rezzenéstelen, szenvtelen arca. A teljes lelki nyugalom, mely áradt belőle, szinte megrémítette Sherlockot, ugyanakkor fel is dűhítette. Hogy lehet, hogy nem vette észre?! Hogy lehetett ennyire vak? Mi történt Mycroft titkosszolgálati megfigyelőcsoportjával, akik mindent látnak, mindenhol ott vannak? Ezt miért nem látták?
– Ki vagy te? – vetette oda a kérdést Sherlock.
– John Watson – jött a kimért felelet.
Sherlock gúnyosan elmosolyodott.
– Nem.
A tagadó választ hallva John nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Pontosan tudod, ki vagyok, Sherlock, csak nem mersz belegondolni.
– Ez nem merésről, vagy nem merésről szól, John, hanem arról, hogy...
– Tévedtél – vágott közbe John. – Arról szól, hogy tévedtél és félsz. Félsz, hogy a dedukciós képességeid mégsem olyan tökéletesek, mint hitted, mert sikeresen elhitettem veled... Mennyi idejei is már? ... hogy egy egyszerű katonaorvos vagyok, aki megjárta a frontot, és aki egy lassú észjárású, ámde hű barátja Sherlock Holmesnak. Be kell látnom azonban, hogy a „hű-barátja-Sherlocknak”-dolog nem annyira hitegetés, mint inkább... Hát fogalmazzunk úgy, hogy valóban megkedveltelek. És te is engem.
Sherlock zavartan összevonta a szemöldökét, mire John vidáman felkacagott.
– Ugyan, Sherlock, ne is tagadd! A barátodnak tartassz.
– Annak tartottalak, amíg ki nem derült, hogy egy hidegvérű gyilkos vagy.
– Igen, az vagyok – suttogta fagyosan John –, de mégsem adtál rendőrkézre.
Az ég hatalmasat dördült, és a felhőkön átcikázó villám megvilágította John arcát. Az arcot, amelyet Sherlock ismert, és az arcot, amely egy szempillantás alatt idegenné vált.
Sherlock megvonta a vállát.
– Mi értelme lett volna rács mögé juttatni téged? Úgyis hamarosan kint lennél.
– Való igaz – bólintott John. – Rájöttél már, melyek azok az ügyek, amikben én voltam a tettes?
– Nyilvánvaló: a megoldatlan eseteimet te követted el. Miért nem kented rá valakire a gyilkosságokat?
– Ugyan már, Sherlock! – méltatlankodott John. – Sokkal izgalmasabb volt látnom az örlődésed, amiért nem jutsz közelebb a megoldáshoz, mint hogy megfosszam magam az élvezettől.
Sherlock összeszorította a száját, mielőtt még megfékezhetetlenül kiadná magából a dühét, azonban, hogy leplezze idegességét, ökölbe szorított kezeit kabátzsebének mélyébe rejtette.
– És Moriarty? – kérdezte hirtelen. Vajon John és Jim mennyire álltak közel egymáshoz? Talán John az ő tanítványa? Vagy fordítva? Esetleg együtt szövögették piszkos kis terveiket?
John teátrálisan felsóhajtott, és széttárta kezeit.
– Jaj, Moriartymoriartymoriartymoriarty! – kiáltotta. – Komolyan, lasssan kezdek rá féltékeny lenni! Főbe lőtte magát, de téged még mindig ő foglalkoztat! Moriartynak és nekem semmi közünk sem volt egymáshoz, maximum annyi, hogy mindketten benned találtuk meg élvezeti forrásunkat.
Hallgattak. Farkasszemet néztek egymással, ki-ki mást és mást keresve a tekintet mélyén, mely állítólag a lélek tükrét rejtette. Sherlock akkor érette meg, mit is jelent pontosan az a szólás-mondás, hogy az igazság fáj. Sokszor vágtak már gonoszságokat a fejéhez, amiket még ha igaznak is vélt, akkor sem bántotta meg őt, azonban abban a pillanatban, ahogyan belenézett John szemébe, rájött, hogy bizony az az igazság, amelyet felfedtek előtte kegyetlen, és rettentően fájó. John nem az az ember volt, aki néhány éve botjára támaszkodva Mike kíséretében bebicegett hozzá a kórház laborjába. És habár Moriarty is ügyes színjátékot adott elő, de John... Ő tényleg mesteri alakítást nyújtott!
A legrosszabb még sem az volt, hogy John olyan természetességgel áll előtte, mintha a világon minden rendben lenne, és hogy ő, Sherlock, nem vette észre a jeleket, hanem mivel nem látta meg a nyilvánvalót, megkedvelte Johnt, és most úgy érezte, mintha elvesztette volna őt. Mintha valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkolta volna a barátját. Hogyan lehetséges egy ilyen eseményt feldolgozni? Ezt is, mint életének minden egyes fájó pontját, hét lakat alá kell zárnia elmepalotájának legmélyebb zugába?
Miért kellett megölni John Watsont?
– Tudod mit látok a tekintetedben, Sherlock?
John egészen közel lépett Sherlockhoz, a testük szinte eggyé olvadt, és ahogyan belenézett a szemébe, saját alakját látta visszatükröződni.
– Magamat, és az irántam, miattam érzett gyászod és fájdalmad.
Az ég megint hatalmasat dörrent, majd másodpercek múlva újabb villámok világították be sötétségbe burkolózó város.
– De nem kell aggódnod... – John belenyúlt Sherlock kabátjának bal zsebébe, és amint gyengéden megfogta az ökölbe szorított kezet, az izmok azonnal fellazultak. – Az eső majd mindent megold.
– Az eső? – ismételte halkan Sherlock.
John kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy a hevesen hulló eső összegyűljön tenyerében, majd kifollyon.
– Az eső felfrissíti és megtisztíja a várost, és ahogyan ezt képes megtenni, az én bűneimet is nyomtalanul el fogja mosni. Minden rendben lesz.
Sherlock ellenvetésként megrázta a fejét.
– Semmi sem lesz rendben, John.
– A Nőt Mycroft kezére juttattad, de tudom, hogy velem sosem lennél képes megtenni ezt.
– Nyilvánvaló – mondta Sherlock.
Az ég ismét dörrent egyet, s abban a pillanatban John holtan esett össze Sherlock karjaiban.
Még egy perc sem telt el, mikor egy sötétített ablakú autó fékezett le a 221B előtt; Mycroft Holmes kiszállt, és esernyőjét kinyitva a Johnt szorosan tartó öccséhez sétált.
– Látnom kellett volna a jeleket, Mycroft.
– Te is tudod, Sherlock, hogy nem mindig vannak.
Mycroft végigfuttatta tekintetét az öccsén, és miközben testvére karjaiból kiemelték John holttestét, kinyújtotta a kezét.
– Add ide a fegyvert!
Sherlock, mint akinek ólomból vannak a karjai, úgy nyújtotta bátyja felé a pisztolyt, amit még mindig a kezében szorongatott.
– Nem hittem – kezdte óvatosan Mycroft –, hogy amikor azt mondtad, majd te mindent elrendezel, azt így fogod véghez vinni...
Sherlock bólintott egy nagyot egyetértése jeléül, és habár az arcán nem mutatkoztak érzelmek, Mycroft tudta, hogy a végletekig megrendült.
– Nem így terveztem – felelte Sherlock. – De John... nem hagyhattam, hogy ezt tegye.
Az elsötétített ablaku autó, melyben elrejtették a hullát, otthagyta az idősebb Holmest. A két fivér némán állt egymás mellett a még mindig zuhogó esőben. Mycroft mereven tartotta feje fölé az esernyőt, Sherlocknak nem volt ilyenre szüksége, ő már rég nem érezte a bőrén lecsorgó esőt.
– John azt mondta – szólt hirtelen Sherlock –, hogy az eső majd elmossa bűneit. Az enyémeket nem fogja. Igaz, Mycroft?
Minden eddiginél hatalmasabbat dörrent. Mycroft felnézett az égre, aztán Sherlockhoz fordult.
– Emlékszel, mit meséltem neked három éves korodban az égdörgésről?
Sherlock hallgatott egy darabig, aztán nagyot sóhajtva megszólalt.
– Azt, hogy az istenek bowlingoznak, és épp eltalálták mind a tíz bábut.
– És hogy egyszer befejezik a játékot – folytatta Mycroft –, ilyenkor pedig elmúlik a vihar. Azonban bármennyire is meg akartad védeni a barátod, gyilkos lettél, Sherlock, és John Hamish Watson vére örök időkig a te kezeden fog száradni.
Sherlock nem válaszolt.
Sherlock és John bőrig ázva szobroztak a 221B ajtaja előtt, s olyan komolyan szemlélték egymást, mint talán még soha. A nyomozó ajkain lehetfinom, hitetlenkedő mosoly ült meg, tekintetét pedig szinte fogvatartotta John rezzenéstelen, szenvtelen arca. A teljes lelki nyugalom, mely áradt belőle, szinte megrémítette Sherlockot, ugyanakkor fel is dűhítette. Hogy lehet, hogy nem vette észre?! Hogy lehetett ennyire vak? Mi történt Mycroft titkosszolgálati megfigyelőcsoportjával, akik mindent látnak, mindenhol ott vannak? Ezt miért nem látták?
– Ki vagy te? – vetette oda a kérdést Sherlock.
– John Watson – jött a kimért felelet.
Sherlock gúnyosan elmosolyodott.
– Nem.
A tagadó választ hallva John nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Pontosan tudod, ki vagyok, Sherlock, csak nem mersz belegondolni.
– Ez nem merésről, vagy nem merésről szól, John, hanem arról, hogy...
– Tévedtél – vágott közbe John. – Arról szól, hogy tévedtél és félsz. Félsz, hogy a dedukciós képességeid mégsem olyan tökéletesek, mint hitted, mert sikeresen elhitettem veled... Mennyi idejei is már? ... hogy egy egyszerű katonaorvos vagyok, aki megjárta a frontot, és aki egy lassú észjárású, ámde hű barátja Sherlock Holmesnak. Be kell látnom azonban, hogy a „hű-barátja-Sherlocknak”-dolog nem annyira hitegetés, mint inkább... Hát fogalmazzunk úgy, hogy valóban megkedveltelek. És te is engem.
Sherlock zavartan összevonta a szemöldökét, mire John vidáman felkacagott.
– Ugyan, Sherlock, ne is tagadd! A barátodnak tartassz.
– Annak tartottalak, amíg ki nem derült, hogy egy hidegvérű gyilkos vagy.
– Igen, az vagyok – suttogta fagyosan John –, de mégsem adtál rendőrkézre.
Az ég hatalmasat dördült, és a felhőkön átcikázó villám megvilágította John arcát. Az arcot, amelyet Sherlock ismert, és az arcot, amely egy szempillantás alatt idegenné vált.
Sherlock megvonta a vállát.
– Mi értelme lett volna rács mögé juttatni téged? Úgyis hamarosan kint lennél.
– Való igaz – bólintott John. – Rájöttél már, melyek azok az ügyek, amikben én voltam a tettes?
– Nyilvánvaló: a megoldatlan eseteimet te követted el. Miért nem kented rá valakire a gyilkosságokat?
– Ugyan már, Sherlock! – méltatlankodott John. – Sokkal izgalmasabb volt látnom az örlődésed, amiért nem jutsz közelebb a megoldáshoz, mint hogy megfosszam magam az élvezettől.
Sherlock összeszorította a száját, mielőtt még megfékezhetetlenül kiadná magából a dühét, azonban, hogy leplezze idegességét, ökölbe szorított kezeit kabátzsebének mélyébe rejtette.
– És Moriarty? – kérdezte hirtelen. Vajon John és Jim mennyire álltak közel egymáshoz? Talán John az ő tanítványa? Vagy fordítva? Esetleg együtt szövögették piszkos kis terveiket?
John teátrálisan felsóhajtott, és széttárta kezeit.
– Jaj, Moriartymoriartymoriartymoriarty! – kiáltotta. – Komolyan, lasssan kezdek rá féltékeny lenni! Főbe lőtte magát, de téged még mindig ő foglalkoztat! Moriartynak és nekem semmi közünk sem volt egymáshoz, maximum annyi, hogy mindketten benned találtuk meg élvezeti forrásunkat.
Hallgattak. Farkasszemet néztek egymással, ki-ki mást és mást keresve a tekintet mélyén, mely állítólag a lélek tükrét rejtette. Sherlock akkor érette meg, mit is jelent pontosan az a szólás-mondás, hogy az igazság fáj. Sokszor vágtak már gonoszságokat a fejéhez, amiket még ha igaznak is vélt, akkor sem bántotta meg őt, azonban abban a pillanatban, ahogyan belenézett John szemébe, rájött, hogy bizony az az igazság, amelyet felfedtek előtte kegyetlen, és rettentően fájó. John nem az az ember volt, aki néhány éve botjára támaszkodva Mike kíséretében bebicegett hozzá a kórház laborjába. És habár Moriarty is ügyes színjátékot adott elő, de John... Ő tényleg mesteri alakítást nyújtott!
A legrosszabb még sem az volt, hogy John olyan természetességgel áll előtte, mintha a világon minden rendben lenne, és hogy ő, Sherlock, nem vette észre a jeleket, hanem mivel nem látta meg a nyilvánvalót, megkedvelte Johnt, és most úgy érezte, mintha elvesztette volna őt. Mintha valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkolta volna a barátját. Hogyan lehetséges egy ilyen eseményt feldolgozni? Ezt is, mint életének minden egyes fájó pontját, hét lakat alá kell zárnia elmepalotájának legmélyebb zugába?
Miért kellett megölni John Watsont?
– Tudod mit látok a tekintetedben, Sherlock?
John egészen közel lépett Sherlockhoz, a testük szinte eggyé olvadt, és ahogyan belenézett a szemébe, saját alakját látta visszatükröződni.
– Magamat, és az irántam, miattam érzett gyászod és fájdalmad.
Az ég megint hatalmasat dörrent, majd másodpercek múlva újabb villámok világították be sötétségbe burkolózó város.
– De nem kell aggódnod... – John belenyúlt Sherlock kabátjának bal zsebébe, és amint gyengéden megfogta az ökölbe szorított kezet, az izmok azonnal fellazultak. – Az eső majd mindent megold.
– Az eső? – ismételte halkan Sherlock.
John kinyújtotta a kezét, és hagyta, hogy a hevesen hulló eső összegyűljön tenyerében, majd kifollyon.
– Az eső felfrissíti és megtisztíja a várost, és ahogyan ezt képes megtenni, az én bűneimet is nyomtalanul el fogja mosni. Minden rendben lesz.
Sherlock ellenvetésként megrázta a fejét.
– Semmi sem lesz rendben, John.
– A Nőt Mycroft kezére juttattad, de tudom, hogy velem sosem lennél képes megtenni ezt.
– Nyilvánvaló – mondta Sherlock.
Az ég ismét dörrent egyet, s abban a pillanatban John holtan esett össze Sherlock karjaiban.
Még egy perc sem telt el, mikor egy sötétített ablakú autó fékezett le a 221B előtt; Mycroft Holmes kiszállt, és esernyőjét kinyitva a Johnt szorosan tartó öccséhez sétált.
– Látnom kellett volna a jeleket, Mycroft.
– Te is tudod, Sherlock, hogy nem mindig vannak.
Mycroft végigfuttatta tekintetét az öccsén, és miközben testvére karjaiból kiemelték John holttestét, kinyújtotta a kezét.
– Add ide a fegyvert!
Sherlock, mint akinek ólomból vannak a karjai, úgy nyújtotta bátyja felé a pisztolyt, amit még mindig a kezében szorongatott.
– Nem hittem – kezdte óvatosan Mycroft –, hogy amikor azt mondtad, majd te mindent elrendezel, azt így fogod véghez vinni...
Sherlock bólintott egy nagyot egyetértése jeléül, és habár az arcán nem mutatkoztak érzelmek, Mycroft tudta, hogy a végletekig megrendült.
– Nem így terveztem – felelte Sherlock. – De John... nem hagyhattam, hogy ezt tegye.
Az elsötétített ablaku autó, melyben elrejtették a hullát, otthagyta az idősebb Holmest. A két fivér némán állt egymás mellett a még mindig zuhogó esőben. Mycroft mereven tartotta feje fölé az esernyőt, Sherlocknak nem volt ilyenre szüksége, ő már rég nem érezte a bőrén lecsorgó esőt.
– John azt mondta – szólt hirtelen Sherlock –, hogy az eső majd elmossa bűneit. Az enyémeket nem fogja. Igaz, Mycroft?
Minden eddiginél hatalmasabbat dörrent. Mycroft felnézett az égre, aztán Sherlockhoz fordult.
– Emlékszel, mit meséltem neked három éves korodban az égdörgésről?
Sherlock hallgatott egy darabig, aztán nagyot sóhajtva megszólalt.
– Azt, hogy az istenek bowlingoznak, és épp eltalálták mind a tíz bábut.
– És hogy egyszer befejezik a játékot – folytatta Mycroft –, ilyenkor pedig elmúlik a vihar. Azonban bármennyire is meg akartad védeni a barátod, gyilkos lettél, Sherlock, és John Hamish Watson vére örök időkig a te kezeden fog száradni.
Sherlock nem válaszolt.
Vége
*benn akad a levegő a tüdejében* Ez. Most. Mi. De komolyan. Nehogy negatívnak vedd, az istenen mentsenek meg ettől, de annyira megvettél vele (mint minden ficeddel), hogy csak ennyire futja. Mi történt? MI? John, mint bűnöző? Egyszerre tölt el borzalommal, és élvezettel. Mert ez zseniális, még ha a kicsi (hah, nálam két centivel kisebb :D), sánta, szőke, kék szemű John "Hedgehog" Watson-ról beszélünk. És itt az oka a borzalomnak. A cuki Johnsy egy kegyetlen gyilkos, aki még Moriarty-t is kenterbe vágja. Sherlock meg lelőtte. Mycroft meg nem is tudom milyen. Mycroftos. És jók lettek a karakterek. Nagyon is. ;) Fantasztikus lett a történet, a kép is fantasztikus választás, és én meg itt kapkodok levegő után, annyira tetszett, és annyira magàval ragadott.
VálaszTörlésKöszönöm az élményt. :))) (Bocsi a béna kritikáért. ^^")
Ez a legkevésbé sem volt béna kritika; megnyugodhatsz, igenis értelmes volt, én pedig nagyon meghatódtam rajta. :)
TörlésJohnsy - istenem, de édes ez a becenév :3 - bizony bűnöző, talán még Moriartynál is kegyetlenebb, és nekem eszméletlenül tetszik ez az elgondolás. Szerintem Johnból tökéletes bűnöző válhatna, mert ő tényleg annyira „egyszerű”, hogy rá aztán tényleg nem gyanakodna senki. Sherlock... hát igen, lelőtte, de igazából nem csak azért, tette, mert hogy John bűnöző, és másképp nem állíthatná meg, hanem hogy megmentse. Mármint Johnt önmagától, és hogy megmentse azt a Johnt, akit ő ismert és szeretett.
Hű, nagyon örülök, hogy sikerült karakterhű maradnom. Féltem, hogy Johnnal problémák lesznek ezen a téren, de azt hiszem, ő nem is nagyon maradhatott karakterhű, tekintve, hogy mivé változtattam. :D
Annyira örülök, hogy ilyen hatást sikerült kiváltanom, és... és nagyon édes vagy, és köszönöm, hogy olvastad, és hogy írtál! :)
U.i.: Ugyehogyugyeakép? *.*
Azok a rohadt pónik!
VálaszTörlésBocsánat, de ez kicsúszott a számon, és most őszintén imádkozom, hogy te ne legyél rajongó, mert ez esetben soha többet nem engedsz a blogodra, mert valahányszor fanartot keresek, mindig előjönnek és nemnemnemnem.,.
Csak, hogy tudd: beleszerettem a címedbe. Kínosan sokszor motyogtam, mndtam, suttogtam, leheltem, kiáltottam magamban és magam elé, csak mert annyira lírai.
És a sztori.
Ezt nem tudom visszaadni, de azért megpróbálom, de nem fog sikerülni, mert ezt nem lehet. Azt a fáradt szomorúságot, ami az esőt kísérte és ahogy egymással szemben állnak, ami lasan öklömnyi méretűre gyűrte a torkomban a könnyeket. Aztán ez lassan megfagyot majd BUMM! Szétrobbant a hirtelen beszívott levegőből, kékes cikkanással szétszóródtak a testemben és megbénítottak. A történet pedig kihasználva végtelen mértékű döbbenetemet benyúlt a mellkasomba, szétzúzta a bordáim és kitépte kétségbeesetten remegő szívem. Ami pedig a legeslegkegyetlenebb húzása volt, hogy a mazohizmusomat kihasználva élveztette velem.
Élveztem. Minden. Egyes. Sorát.
És én vagyok paff a bűvös sárkány.
Elmondhatatlanul csodállak és irigyellek, mert ez! Ez kérem szépen...erre nincsenek jó szavak.
Köszönöm, hogy olvashattam!
U.I: Sirtam rajta. Szeretnék irni egy John/Moriartyt. Ezek után nem fogok.
Lassan két éve gyarapítom a fanfictiont írók sorait, de ez idő alatt egyszer sem kaptam olyan kritikát, ami megríkatott volna. Egészen mostanáig. Szavak nincsenek rá, hogy mennyire meghatódtam azon, amit írtál, és elhinni nem tudta, hogy ezeket a szavakat komolyan hozzám és a történetemhez intézted. Eleinte még csak folytogatta a torkomat a sírás, aztán könnyeztem, a kritikád végére pedig már szabályosan sírtam, és kénytelen voltam zsebkendő után nyúlni. Komolyan nem tudom, hogy mit mondjak? Hálákat tudok rebegni hozzád, és megölelgetlek, és... *És Scale mindjárt megint sír*
TörlésEgyébként nem vagyok póni-rajongó, bár elég sok fanartot láttam már, ahol a pónik hol Sherlock-Johnnak vannak öltözve, vagy Doctornak, esetleg a komplett Supernatural csapatnak, szóval gondolkoztam már rajta, hogy újból bele kéne nézni. :P
Ami a címet illet, valami művészit, költőit akartam adni ennek a kis novellának, és azt hiszem, sikerült is. :)
Azon már meg sem lepődöm, hogy a „kegyetlen” a „mazochista” és az „élvezet” szavak egy mondaton belül hangzanak el – szerintem mi Sherlockianok (Whoisták, és Supnatosok) mind mazochisták vagyunk. :)
Elmondhatatlanul köszönöm a kritikádat!
U.i.: Írj John/Moriartyt. :)
Hrmmmmmmm... *ez egy igazán mérges dorombolás volt*
VálaszTörlésÉs... és... erre egyszerűen nem tudok mit mondani.
Az eleje is nyomasztó volt, teljesen magaménak éreztem az eső melankolikus hangulatát, és szinte hallottam, ahogy zuhog, és nagyon rossz előérzetem volt. És egyre inkább hurokba kötözött a szomorúság, és még jobban úgy gondoltam, hogy a végén fájni fog, aztán... Basszus.
Be kell valljam, az egész egy baromi zseniális ötletre épült, mármint John lenne az utolsó, akiről ilyesmit feltételeznék, mert ő annyira sünifejű, és annyira nem érti sokszor, hogy mi is van körülötte, és... Azt hiszem soha többé nem fogok rá ugyanúgy gondolni, mert... te jó ég, what have you done?
És az a tehetetlen fájdalom, ami Sherlockban gyűlt, és én is éreztem a torkomban, majd hallottam a melankóliába csattanó dörrenést, és láttam John véres alakját, aztán Mycroftot, és a vége, te jó ég.
És a nyelvezete, és még mindig itt ujjongok, meg bőgök, meg imádlak, és repülsz az ajánlómba, csak, hogy tudd.:33
Szocsiiiii, ne dorombolj mérgesen! <3 *egyik kezébe egy tálca epret nyom tejszínhabbal, csokoládéval, másik kezébe teát* Az eső egyenletes kopogása/zuhogása sokfajta érzést előcsalhat: megnyugtathatja az embert, de rossz előérzetet is gerjeszthet, és örülök, hogy sikerült az utóbbit előidéznem. :)
TörlésJawn gonosz, bizony. Régóta gondolkodtam már ezen, hogy de jó lenne egy ilyen történetet írni, és most sikerült. Azt hiszem, az 1/3 indított el bennem egy ilyen vágyat, amikor ugye Sherlock nem értette, hogy John mit keres az uszodában, és egy tizedmásodpercig azt hitte, ő a robbantó. :P Szóval ez indította el bennem a Gonosz!John ötletet, de lassan már el is feledkeztem róla, és csak most kaptam hozzá igazán ihletet emiatt a sok eső miatt. ^^"
Hihetetlenül örülök, hogy rád is ekkora hatást gyakorolt a történet, és nagyon, nagyon szépen köszönöm, hogy bekerülhettem az Ajánlódba. <3 <3
Nyüff! :3
Jézus istenem. Ezzel alapjaiban rengeted meg az általam kialakított képet John Watsonról, el sem tudtam volna képzelni és hasonló szituációt se, de te igen és le is írtad ráadásul csodás módon. Nem hittem volna hogy egy ilyen kis szösszenet ilyen hatással lehet rám, de ezentúl mindig eszembe fog jutni amikor nézem a Sherlockot.
VálaszTörlés