Defekt. Kerékcsere. A és B. Boruló bili.
Roadmovie #4
− Szerintem defektünk van.
− Nincs.
− Pedig van.
− De nincs.
− Akkor mégis mi ez a hang?
− ...
− ...
− ...
− ...
− Defektünk van.
*
John nem értette, hogy sikerült Sherlocknak annyi mindent bepasszíroznia a csomagtartóba, hacsak nem alkalmazott valamiféle természetfeletti erőt. Lehet, hogy valójában a TARDIS-ban ülnek, csak annyira átalakult, hogy fel sem ismeri? Esetleg Sherlock egykoron a Roxfortba járt, és tértágító bűbájt vetett be a siker érdekében?
Ahogy lehúzódtak egy leállósávba, Sherlock kivette a pótkereket, az autónak támasztotta, majd levette a kabátját, a zakóját, aztán nekiállt a kerékcserének.
2 óra, 23 perccel később
Sherlock izzattan, olajfoltokkal tarkítva mászott ki az autó alól, az ingén három gomb már nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és egy órája elmenekültek. John eközben úgy érezte magát, mintha egy műtőben lenne, csak kivételesen nem az orvos szerepét öltötte magára, hanem a nővérét, mert úgy adogatta Sherlock kezébe a különböző szerszámokat, mintha orvosi eszközök lennének.
− Megjavítottál mindent, Doktor? − kérdezte somolyogva John, mikor Sherlock előbukkant a kocsi alól.
Sherlock már épp készült valami letorkolló megjegyzéssel, mikor csikorogva lefékezett mellettük egy terepjáró, és kipattant belőle két nagydarab fickó. Mindkettő kopasz, bőrdzsekit viselő alak volt, akik egy-egy fitness klubba betévedve emelgetnek pár tonna súlyt, utána lazításképpen elkapnak néhány esze-semmi-lányt, és az öltözőben elszórakoznak kicsit, majd az izgalmak levezetéseként útonállósdit játszanak.
− Oké, kisfiúk! − kiáltotta A, a többtetkós egyén, és előrántott egy pisztolyt. − Adjátok ide szépen az értékeiteket!
Sherlock feltápászkodott a földről, és A elé állt.
− Mit akartok ti Johntól?
A és B összenéztek.
− Mi van? − morrant rá Sherlockra B.
− A rehabilitációs központ óta követtek minket; sikerült ugyan majd három órányi előnyt kijátszanom magunknak, így csak azután találtatok ránk, miután én már alaposan tönkretettem az autónkat, hogy még csak veletlenül se sikerüljön elmenekülnötök vele, és utána ne tudjátok eladni a fekete piacon. Mint az látható, ékszert veletek ellenben nem hordunk. − Sherlock kritikus pillantásokkal illette az A és B nyakában lévő fuxot. − Kézpénzünk sincs igazán, mindketten bankkártyát hordunk, amit abban a pillanatban ketté is törnénk, ahogyan elővesszük. És ami talán meggyőző lehet, hogy nem a legjobb áldozatokat választottátok ki, az az lehet, hogy míg mindketten tanácsadó nyomzók vagyunk a Scotland Yardnál, addig a társam katonaként is helyt állt Afganisztánban. Így tehát nem lenne bölcs döntés egyikünket sem feldühíteni − főleg nem őt.
Sherlock lassan A fegyvere után nyúlt, és kivette a kezéből.
− Bölcs döntés lenne megfogadni a tanácsom, és elhagyni a tett színhelyét.
A és B bambán nézett egymásra, és már épp kezdtek volna vicsorogva Sherlock felé kapni, ha Sherlock nem fordította volna feléjük a saját fegyverüket.
− Én nem tenném − szólalt meg John. − A tanácsadó detektívek olykor képesek egészen morcos kedvükben lenni, sőt, unalmukban bármire lőnek, olykor még levágott fejeket is tartanak a hűtőjükben.
Ettől kezdve A és B már nem akarta kirabolni a "kisfiúkat", hanem zavartan visszaültek a kocsijukba, és elhajtottak.
− Te Sherlock − kezdte John -, ez alatt a több mint két óra alatt, tényleg tönkre tetted az autót?
− Még széppp. Nem hagyhattam, hogy elvigye ez a két fajankó.
− De hát ha fajankók...?
− Attól meg lehet jó napjuk.
− Aha. És mi hogy megyünk tovább?
− Gyalog.
− Csodás...
Újabb két órával később
Poros földúton gyalogoltak, a nap hétágra sütött, Sherlcok és John egyaránt napszemüvegben rótták a kilométereket, vállukon a csomagjaikkal. John Afganisztán óta nem gyalogolt annyit és olyan melegben, mint azokban az órákban, ennek ellenére élvezte a dolgot.
− Most már legalább az is világos, miért vezettél a Harrow óta olyan fékezhetetlen őrült módjára − jegyezte meg vigyorogva John.
Sherlock válaszként hümmögött egy sort, de érdemi választ nem adott. Nyilvánvaló, amit John mondott, nem érdemes szót fecsérelni rá.
− Miért nem szóltál róluk?
− Úgy gondoltam, éppen elég Appledore.
− Azt hiszem, Harrynek jót fog tenni az a rehabközpont...
− Nyilván − bólintott Sherlock. − Ráadásul ők a központból való kikerülés után is ellenőrzik a betegeiket, így nem fogják hagyni, hogy Harry visszaszokjon az italra.
− Annak nagyon örülnék. Harry italozását sem a szüleim, sem Clara, sem én nem tudtuk féken tartani. De talán majd most sikerülhet. Mellesleg, hova is megyünk most? Csak úgy toronyiránt elindultunk valahova, vagy van is úticélunk?
− Természetesen.
− Ezt most mire érted?
− Nyilván van úticélunk, különben nem indulunk el, John.
− Persze, Milverton. Ezt én is tudom, de most épp odatartunk, vagy teszünk egy-két kitérőt?
Sherlock ekkor elővett a zsebéből egy levelet, és John orra elé tartotta.
− Ez ismerős?
John hirtelenjében olyan piros lett, mint egy jelzőlámpa fénye. Kikapta a levelet Sherlock kezéből, és a markába gyűrte.
− Ugye most csak szórakozol? − sziszegte vészesen halkan.
− Nem, nem áll szándékomban − felelte nyugodtan a detektív.
− Sherlock! − John úgy torpant meg, mint aki egy téglafalnak ütközött. − Esküszöm, hogy én most azonnal itthagylak!
− Ugyan már, John, ne drámázz!
− Én nem drámázok, Sherlock, én dühöngök!
− És ordibálsz.
− Igen, ordibálok! Hogy ne tenném már?!
Sherlock már épp készült valami letorkolló megjegyzéssel, mikor csikorogva lefékezett mellettük egy terepjáró, és kipattant belőle két nagydarab fickó. Mindkettő kopasz, bőrdzsekit viselő alak volt, akik egy-egy fitness klubba betévedve emelgetnek pár tonna súlyt, utána lazításképpen elkapnak néhány esze-semmi-lányt, és az öltözőben elszórakoznak kicsit, majd az izgalmak levezetéseként útonállósdit játszanak.
− Oké, kisfiúk! − kiáltotta A, a többtetkós egyén, és előrántott egy pisztolyt. − Adjátok ide szépen az értékeiteket!
Sherlock feltápászkodott a földről, és A elé állt.
− Mit akartok ti Johntól?
A és B összenéztek.
− Mi van? − morrant rá Sherlockra B.
− A rehabilitációs központ óta követtek minket; sikerült ugyan majd három órányi előnyt kijátszanom magunknak, így csak azután találtatok ránk, miután én már alaposan tönkretettem az autónkat, hogy még csak veletlenül se sikerüljön elmenekülnötök vele, és utána ne tudjátok eladni a fekete piacon. Mint az látható, ékszert veletek ellenben nem hordunk. − Sherlock kritikus pillantásokkal illette az A és B nyakában lévő fuxot. − Kézpénzünk sincs igazán, mindketten bankkártyát hordunk, amit abban a pillanatban ketté is törnénk, ahogyan elővesszük. És ami talán meggyőző lehet, hogy nem a legjobb áldozatokat választottátok ki, az az lehet, hogy míg mindketten tanácsadó nyomzók vagyunk a Scotland Yardnál, addig a társam katonaként is helyt állt Afganisztánban. Így tehát nem lenne bölcs döntés egyikünket sem feldühíteni − főleg nem őt.
Sherlock lassan A fegyvere után nyúlt, és kivette a kezéből.
− Bölcs döntés lenne megfogadni a tanácsom, és elhagyni a tett színhelyét.
A és B bambán nézett egymásra, és már épp kezdtek volna vicsorogva Sherlock felé kapni, ha Sherlock nem fordította volna feléjük a saját fegyverüket.
− Én nem tenném − szólalt meg John. − A tanácsadó detektívek olykor képesek egészen morcos kedvükben lenni, sőt, unalmukban bármire lőnek, olykor még levágott fejeket is tartanak a hűtőjükben.
Ettől kezdve A és B már nem akarta kirabolni a "kisfiúkat", hanem zavartan visszaültek a kocsijukba, és elhajtottak.
− Te Sherlock − kezdte John -, ez alatt a több mint két óra alatt, tényleg tönkre tetted az autót?
− Még széppp. Nem hagyhattam, hogy elvigye ez a két fajankó.
− De hát ha fajankók...?
− Attól meg lehet jó napjuk.
− Aha. És mi hogy megyünk tovább?
− Gyalog.
− Csodás...
Újabb két órával később
Poros földúton gyalogoltak, a nap hétágra sütött, Sherlcok és John egyaránt napszemüvegben rótták a kilométereket, vállukon a csomagjaikkal. John Afganisztán óta nem gyalogolt annyit és olyan melegben, mint azokban az órákban, ennek ellenére élvezte a dolgot.
− Most már legalább az is világos, miért vezettél a Harrow óta olyan fékezhetetlen őrült módjára − jegyezte meg vigyorogva John.
Sherlock válaszként hümmögött egy sort, de érdemi választ nem adott. Nyilvánvaló, amit John mondott, nem érdemes szót fecsérelni rá.
− Miért nem szóltál róluk?
− Úgy gondoltam, éppen elég Appledore.
− Azt hiszem, Harrynek jót fog tenni az a rehabközpont...
− Nyilván − bólintott Sherlock. − Ráadásul ők a központból való kikerülés után is ellenőrzik a betegeiket, így nem fogják hagyni, hogy Harry visszaszokjon az italra.
− Annak nagyon örülnék. Harry italozását sem a szüleim, sem Clara, sem én nem tudtuk féken tartani. De talán majd most sikerülhet. Mellesleg, hova is megyünk most? Csak úgy toronyiránt elindultunk valahova, vagy van is úticélunk?
− Természetesen.
− Ezt most mire érted?
− Nyilván van úticélunk, különben nem indulunk el, John.
− Persze, Milverton. Ezt én is tudom, de most épp odatartunk, vagy teszünk egy-két kitérőt?
Sherlock ekkor elővett a zsebéből egy levelet, és John orra elé tartotta.
− Ez ismerős?
John hirtelenjében olyan piros lett, mint egy jelzőlámpa fénye. Kikapta a levelet Sherlock kezéből, és a markába gyűrte.
− Ugye most csak szórakozol? − sziszegte vészesen halkan.
− Nem, nem áll szándékomban − felelte nyugodtan a detektív.
− Sherlock! − John úgy torpant meg, mint aki egy téglafalnak ütközött. − Esküszöm, hogy én most azonnal itthagylak!
− Ugyan már, John, ne drámázz!
− Én nem drámázok, Sherlock, én dühöngök!
− És ordibálsz.
− Igen, ordibálok! Hogy ne tenném már?!
John mellkasa idegességében gyorsan emelkedett és süllyedt, szeme szikrákat szórt, ahogyan barátját figyelte, aztán megrázta a fejét, és csöndesen megszólalt.
− Nem értem, mi a célod ezzel?
− John, ez csak egy...
− Nem a levélre célzok − vágott közbe erélyesen John -, hanem erre az egészre − tárta szét a karjait. − Erre az utazásra, Szentjánosbogárra, Harryre... Mindenre. Létezik... Létezik egyáltalán Appledore?
− Nem értem, mi a célod ezzel?
− John, ez csak egy...
− Nem a levélre célzok − vágott közbe erélyesen John -, hanem erre az egészre − tárta szét a karjait. − Erre az utazásra, Szentjánosbogárra, Harryre... Mindenre. Létezik... Létezik egyáltalán Appledore?
Folytatása következik...
Már az elején jól indult, ahogy pedig lerendezték azokat az izompacsirtákat... kicsit mondjuk gyorsnak tűnt, de nem is azon volt a lényeg, ráadásul tipikus HolmesWatson lekoppantás, ezek után kétszer is meggondolják, hogy ezekkel a kölykökkel kikezdjenek.
VálaszTörlés"Én nem drámázok, Sherlock, én dühöngök! " -> két drama queen beszélget. Egyből az a jelenet ugrott be, amikor Johnnak mondja Sherlock, hogy túlreagálja ezt az egész 2-évig-halott-voltam dolgot.
Megérte várni ezért a részért is *sparkle*
Sherlock érdekében remélem, hogy létezik Appledore, de persze úgyis megszerzi Johnt. Már megszerezte, csak ezt John még nem látja be.
De még hogy megszerezte.
Alig várom a következő részt *-*
Azon én is gondolkodtam, hogy lehet, hogy egy kicsit gyorsan lerendezte Sherlock A-t és B-t, de aztán arra jutottam, hogy ha belegondolok, szerintem Sherlock a sorozatban is gyorsan végezne velük - túl buták, Sherlock meg túl okos. Nem vesztegetné rá a drága idejét. Aztán ki tudja, lehet, hogy rosszul gondolom. :D
Törlés"Két drama queen beszélget" --> ezen most úgy nevetek. ^.^'' Habár nekem nem ugrott be ez a jelenet, amit említesz, de azért a fejemben igen hangosan szólt John hangja, ahogy ordibál Sherlockkal. :D
Jó olvasni, hogy megérte várni rá. :)
Igazából már nincs is sok hátra a Roadmovie-ból, csak maximum három fejezet, remélem, azok is tetszeni fognak. :)
Ami Appledore-t illeti, a következő fejezetből ki fog derülni, hogy mi is a helyzet vele. ;)
Köszönöm, hogy olvastad, és hogy írtál!