Hidden Message

Nyolc nap, nyolc üzenet. 

Nem hittem volna, hogy ilyen hosszúra fog nyúlni ez a novella (vagy legalábbis jóval hosszabb lett, mint terveztem), de remélem, hogy szeretni fogjátok. :) Én mindenesetre élveztem írni. :)

Jó olvasást! ^.^

Hidden Message


1. nap

Sherlock nem szeretett takarítani. John se, de mivel utált rendetlenségben élni, kénytelen kelletlen néha megtette – ilyenkor aztán jött a kényelmetlen bűntudat, amiért olyan sokáig nem porszívózott, meg törölt port, és szegény Mrs. Hudsonre maradt minden. Ő, John a katona, neki kellene kötelességének lennie, hogy átvállalja legalább ezeket a dolgokat.

Öt hónapja nem volt takarítva a 221/B-ben. Johnnak semmi hangulata nem volt, hogy nekiálljon bármilyen rendrakásra kicsit is hasonlító tevékenységnek, Mrs. Hudsont pedig folyton kikergette a helyiségből, amikor az felhozta, hogy talán ideje lenne legalább a szemetet összeszedni a földről. John nem akarta, hogy bármi is megváltozzon. Ha csak úgy nekiállnak kitakarítani, akkor néhány olyan szemétnek titulált papír is a kukában köthet ki, ami Sherlocknak fontos. Volt. Végül Mrs. Hudson finoman rávilágított, hogy ebben az állapotban a kosz halálos markában fogja végezni az a papír, így jobb lenne mielőbb megmenteni őt. Meg mást is. Így aztán John takarítani kezdett.

Két órával később sorra került Sherlock asztala is. John rendkívül nehezen szánta rá magát, hogy barátja íróasztalán rendet tegyen, és hogy egyáltalán hozzá nyúljon bármihez is, amit azon a bútordarabon elhelyeztek, de rá kellett szánnia magát. Muszáj volt. Semmit sem dobott ki, amit ott talált; az összes papírt dossziékba tette, a tollakat, ceruzákat visszahelyezte a tartójába, a laptopot letörölte és lehajtotta a tetejét. Amíg Sherlock élt, sosem turkált a holmija között, kivéve amikor drogot vagy cigarettát keresett nála, ezért ez a helyzet elmondhatatlanul bizarr és megrendítő volt. Az emlékek megrohamozták, és John úgy érezte, menten szétrobban az agya.

Dühösen rántotta ki az asztal fiókját, és még dühösebben kezdett turkálni benne – nem keresett semmit, egyszerűen csak... Talán vigaszt keresett, talán arra számított, hogy visszakaphatja a barátját, talán majd Sherlock rászól a konyhából, hogy ne turkáljon a holmijai között. De nem történt meg. Semmi sem történt.

Egészen addig a pillanatig így is gondolta, amíg a kezébe nem akadt egy darab fecni Sherlock ákombákom kézírásával.

Jég olvadáspontja különböző nyomáson:

• 101,325 kPa                0,0 °C

John meglepődve forgatta ujjai között a papírt – még a keserűségéről és a gyászáról is megfeledkezett, s egyre csak azon járt az agya, miért kellett Sherlocknak egy ennyire egyszerű tényt papírra vetnie? Nem raktározta el? Mert ráadásul ez még nem is egy olyan dolog, ami haszontalan lenne, és ki kéne törölnie...

Nem értette, és ez nagyon zavarta.

Zsebre vágta a fecnit, becsukta a fiókot, majd Mrs. Hudsonre gondolt, akivel hónapok óta faragatlan tuskó módjára viselkedett, így aztán lesétált hozzá a földszintre, hogy végre bocsánatot kérjen tőle.

2. nap

Konyha. John régebben is szeretett a konyhában tevékenykedni, egészen megnyugtatta a főzés folyamata – egyik hozzávalót felaprítani, másikat hozzádobni a forrongó vízhez, a harmadikat a negyedikkel összekeverni... Volt valami varázslatos abban, ahogyan a sok apró részletből összeállt egy egész. Talán Sherlock is pont ezt szerette a nyomozásban.

A kakaós dobozt kivéve a felső szekrényből hirtelen egy kicsi papírdarab hullott le elegánsan, s egyből belepottyant a salátástálba. John, mielőtt még szétáztatná a paradicsom leve, gyorsan kivette, és elolvasta a sebtiben ráfirkantott szöveget.

Odessa Üzletház

Ismételten Sherlock kézírásával találta szembe magát, de ez a feljegyzés rettentő gyanús volt John számára. Mégis miért írt fel ilyesmit Sherlock? Erre most még inkább nem talált magyarázatot. A jég olvadáspontja még csak-csak érthetnek bizonyult abból a szempontból, hogy „szakmába vág”, na de egy Odessa Üzletház feljegyzése már tényleg túlzás. És miért volt pont a kakaós doboz alá betéve?

Johnnak jobb ötlete nem lévén az a gondolata támadt, hogy kénytelen lesz ellátogatni az Odessába.

3. nap

Johnnak majdnem egy órájába telt, mire a város egyik végéből sikerült elevickélnie a másikba, csakhogy eljusson az Odessába. Nem tudta, hogy Sherlock tervezte-e, hogy elmegy a boltba, vagy kapcsolódott az egyik John által nem ismert ügye ehhez az üzlethez, mindenesetre úgy érezte, ha már ilyen apró jeleket kap  – mert annak vélte –, akkor érdemes utána járni a dolgoknak. Ennyit igazán megtehet a legjobb barátjáért; tartozik neki ennyivel.

Az Odessa minden volt, csak éppen olcsó nem, ezért is nem járt még soha ott, na meg azért, mert igazán messze van, és mert ő kicsi, London meg nagy. Meg a bolt is nagy. A ruhaválaszték is az volt, főleg, hogy csak ruhát árultak (meg volt egy kis parfüm- és táskaválaszték), semmi mást. John sokkalta jobban szeretett kisebb boltokba járni, az valahogy hangulatosabb és barátságosabb volt, mint egy személytelen bolt rengeteg áruval, és még több vak vásárlóval, akik mennek a saját fejük után, átgázolva mindenen és mindenkin.

John körbejárta az egész épületet, annyi ruhát látott, hogy egy életre elege lett belőlük, de semmi olyat nem talált, ami egy kicsit is utalt volna Sherlockra. Se arra, hogy talán életben lehet – mert habár sosem akarta kimondani hangosan, azért megfordult a fejében –, se arra, hogy akart volna ott bármit is, ha mást nem, mondjuk sálat, mert abból elég sokat talált, még olyat, amilyet Sherlock hordott.

John zsebre vágta a kezét, aztán döbbenten megmerevedett, mikor megérezte, hogy annak mélyén egy darab papírt érintettek az ujjai. Remegő kezekkel vette ki, és olvasta el.


Holnap érkezik az új pulóverszállítmány


John tátott szájjal nézte az üzentet, és egyre csak az járt a fejében, hogy Sherlock él, és a kabátjába csempészett egy papírt, és hogy ő nem vette észre, és mégis mikor történt mindez, és miért ilyen figyelmetlen, és... és... és... Mi van, ha valaki szimplán csak szórakozni akart vele? Ha épp valamilyen csapdába készült belesétálni? Sherlock mellett megtanulta, hogy vannak pillanatok, amikor semmi sem az, aminek látszik, ezért nem szabad mindent azonnal elhinni. Jobban nyitva kell tartania a szemét!

A rejtélyes üzenetírónak azonban egyvalamiben igaza volt: tényleg fog holnap egy új pulóverszállítmány érkezni. Lehet, hogy meg kéne lesnie...!

4. nap

A pulcsik épen és egészségesen megérkeztek, jól néztek ki, nagyon csinosak voltak, akár csak az eladóhölgy, aki kipakolta őket, így aztán John nem volt rest venni egy aranyos sárgát, és randira hívni egy aranyos szőkét.

Egészen addig minden jól is ment, amíg John egy fergeteges éjszaka után másnap reggel egyedül ébredt, a tárcája pedig üresen ásítozott mellette. John azonnal riasztotta Lestrade-ot, aki viszont egy óra múlva gyorsan le is lohasztotta barátja nyomozni vágyó kedvét.

– Felhívtam az Odessát, és egy járőrt is küldtem oda. Mindkétszer azt az információt kaptam, hogy Vanessa Tulham nevű alkalmazottuk soha nem volt, és hozzá hasonló kinézetű munkatársuk sincs. De azért átküldettem velük az alkalmazottak fényképes listáját – tette le John elé a kinyomtatott képeket Lestrade. – Nézd át őket, hátha felismered a lányt.

John azonban egyikben sem ismert Vanessára, így csalódottan indult haza, s útközben még a bankot is útba ejtette, hogy a kártyáját letiltassa. Hazaérve ledöntött egy jó nagy pohár whiskyt, majd felment a szobájába, hogy bedőljön az ágyba, csakhogy az ágya már foglalt volt.

Papír- és aprópénz, meg egy bankkártya volt rajta, a kártyához pedig egy apró üzentet tűztek.


Nők...

5. nap

A Nagy Takarítás óta John gyakran a kezébe vette Sherlock hegedűjét. Néha nézegette, néha pengette a húrokat, végül eljutott odáig, hogy a nyakhajlatához támasztotta a hangszert, és végighúzta rajta a vonót. Borzalmas, siralmas hangot adott ki. Ehhez Sherlock kéne; egyedül ő képes rá, hogy igazi muzsikát csaljon ki a hegedűből – John kezében sír, siratja elveszett gazdáját, és lehetetlenség megnyugtatni.

A hegedű óvatosan lett letéve Sherlock foteljébe, s John egy aprót simított a fán, mintegy vigasztalásképpen. Ahogy aztán a vonót is mellé tette, az eldőlt, és véletlenül a hangszert is eldöntötte. John gyorsan felállította mindkettőt, mert Sherlock így szerette tartani a hangszerét, de ekkor meghallotta, hogy az üreges fában mintha mozogna valami. John gyorsan belekukkantott, és ekkor vette csak észre, hogy abba egy papír van beletéve. Egy ugyanolyan, mint amilyeneket már négy napja folyamatosan kap.

Nehézkesen kihalászta, és elolvasta az írást.

Éjjel még a hegedű is kezesbáránnyá változik, pedig ő egy makrancos nő.

John elmosolyodott, ahogy a levelet olvasta, és gyengéden újból végigsimított a hangszeren. Hát legyen; ha Sherlock azt akarja, hogy éjszaka játsszon, megteszi.

Johnnak ekkor sem lett kezesbárány a hegedű, nem tudott vele bánni. Az ablak előtt állt, Sherlock egyik kottáját próbálta lejátszani – nem sok sikerrel, azonban nem csüggedt. Elhatározta, hogy gyakorolni fog.

6. nap

Látogasd meg a nővéred!

Ennyi állt csupán a levélben, melyet egyik nap az asztalán talált. John kézbe vette az üzenetet, és az asszisztensére nézett.

– Jenny, nem látta, hogy ki hagyta az asztalomon ezt a papírt?

A kishölgy nagy szemeket meresztett Johnra, majd megrázta a fejét.

– Nem, doktor úr. Csak nem szerelmeslevél? – kérdezte huncut csillogással a szemében.

– Bár csak az lenne... – sóhajtott lemondóan John, majd a mobiljáért nyúlt, és a kettes gombot.

Csöngött, és csöngött, és csöngött, John pedig az ötödik búgás után letette.

– Jenny, most el kell mennem. Beküldöm helyettem Dr. Maurót, majd ő ellátja a betegeimet.

Nem várta meg, hogy az asszisztens bármit is mondjon, csak kirohant a klinikáról, taxit fogott, és negyed óra múlva már a nővére háza előtt állt. Csak remélni merte, hogy tényleg Sherlock küldte az üzentet, és tud valami olyasmiről, miről ő, John nem, és hogy nem fut bele semmi őrültségbe. Bár, amilyen magányosan és unalmasan telnek a napjai, ezt sem bánta volna. A lényeg, hogy Harrynek ne legyen semmi baja. John ránézett a kis házra, ahol Harry lakott, és felsietett az ajtóhoz vezető három lépcsőn.

– Harry! – kiáltotta, és ököllel verni kezdte az ajtót. – Harry! Nyisd ki az ajtót! Hallod?! HARRY! HARRIETT WATSON! AZONNAL NYISD KI AZ AJTÓT!

John már azt tervezte, hogy ha Harry nem nyit ajtót, akkor az ablakon fog bemászni (valahogy), de végül nem volt szükség eme radikális cselekedetre, mert csoszogó léptek zaját vélte hallani odabentről, aztán fordult a kulcs a zárban, és kinyílt az ajtó.

A küszöbön egy zilált, barna hajú nő állt kopott, elnyűtt, seszínű ruhában. Lustán nekitámaszkodott az ajtófélfának, és összeszűkült szemekkel nézett fel az előtte álló férfira.

– John? – kérdezte döbbent-rekedt hangon.

– Szép jó reggelt, Harry! Hogy vagy?

– Mit akaaaarsz? – nyafogott elnyújtott hangon a nő, miközben megtörölte a szemét.

John megvonta a vállát.

– Csak gondoltam meglátogatlak, és megkérdezem, hogy vagy...

– Jól. Kösz a látogatást, öcskös!

Harry már épp zárta volna befelé az ajtót, de John gyorsan megragadta azt.

– Várj! – kiáltotta. – Tényleg... minden rendben? Aggódom érted, rég nem beszéltünk.

Harry felsóhajtott, aztán az előszobai alacsony kis szekrényen lévő tálkához lépett, kivett belőle egy kitűzőt, és testvére felé nyújtotta.

John elvette, majd elolvasta rajta körbefutó írást.

Öt hónapja tisztán

John szélesen elvigyorodott, mire a nővére egy szégyellős mosolyt villantott.

– Még Clara is esélyt adott arra, hogy újra kezdjük. Azt mondta: „Meglátjuk, hogy viselkedsz.”

John megszorította a kitűzőt, aztán mielőtt még a nővére bármit is reagálhatott volna, gyorsan megölelte.

– Büszke vagyok rád, Harry!

7. nap

Harry kapcsolata sokkal jobban haladt, mint azt John, vagy akár maga Harry várta volna, ugyanis egy hónappal később John már a nővére és Clara esküvői partyján ült, kezében egy pezsgős pohárral, és kissé szomorú mosollyal figyelte a parketten táncoló párosokat. Annyira elbambult, hogy észre sem vette, amikor Harry leült elé az asztalhoz.

– Hahó, Johnny! – lengette meg öccse előtt a tenyerét.

– Ne szólíts így! – morogta John, és a nővére kezében lévő kosárra mutatott. – Abban mi van?

– Kínai szerencsesüti – mosolygott Harry.

– Ugye nem azt akarod, hogy...

– De bizony – bólogatott serényen a nő, és John kezében nyomott egyet. – Gyerünk, nyisd ki!

John nagyot sóhajtott, végül mégis kettétörte a sütit, de mikor meglátta, hogy Harry feláll, és menni készül, megfogta a csuklóját.

– Meg sem várod, hogy megnézzem, mit mond az üzenet?

Harry megrázta a fejét.

– Nem, mert mindig hangosan kimondod, és így nem fog teljesülni – mondta, majd gyorsan visszasietett Clarához.

John megrázta a fejét, elámulva a saját butaságán, amiért még azután is kíváncsi, mit üzen neki a Sors, hogy Harry, aki rátukmálta ezt, elment, majd kiszedte a kicsire összetekert papírt, és szétnyitotta.

Előkelő party ostoba emberekkel. Unalmas.

– Az ég szerelmére, Sherlock! – sziszegte dühösen a papírnak John. – Ez a nővérem esküvője!

8. nap

John előtt immáron nem volt kétséges, hogy a titokzatos üzenetküldő nem más, mint Sherlock. Fogalma sem volt, hogyan lehetséges, hogy barátja túlélte a zuhanást, ettől függetlenül áldotta Sherlock zseniális eszét, amiért kiötlött egy tervet a halál elkerülése érdekében. Reménykedett benne, hogy hamarosan viszont láthatja őt (bár, hogy mit csinálhat, arról fogalma sem volt), addig viszont örült volna, ha folyamatosan kapna olyan üzeneteket, mint eddig.

A postaláda zörrenése rántotta ki gondolataiból. John elindult a levelekért, és már messziről kiszúrta, hogy a legfelső a katonaságtól érkezett. Kinyitva a borítékot egy meghívóval találta szembe magát, ami a következő hétre, egy veterán találkozóra invitálta. Anélkül, hogy alaposabban elolvasta volna, azonnal kidobta a kukába, és a legcsekélyebb lelkiismeret furdalást sem érezte miatta. Nem kívánt bájologni egyik katonával sem, nem kívánta felidézni a szörnyű emlékeket, nem akarta végighallgatni egy csomó halott nevét, köztük talán olyanét is, aki az ő kezei között hunyt el. Mellesleg, ő nem veterán, csak háborús sérült. Rokkant. Rokkant nyugdíjas...

Egy héttel később, a találkozó előtt egy nappal az orvosi köpenyébe csempészve találta a következő üzenetet.

Katonai, veterán  találkozó, holnap, 18:00

Ez volt az első levél, ami úgy istenigazából felidegesítette Johnt, emiatt dühösen vissza is tette a zsebébe a papírt. Mégis minek kéne elmennie, ha nem akar? Mit akar Sherlock ezzel elérni? Talán ott akarja bejelenteni a visszatérést?

Ekkor szöget ütött John fejében, hogy mi van, ha tényleg ott akar találkozni vele Sherlock? Végül is tömeg lesz, nagyobb eséllyel lehet elvegyülni benne, így kisebb eséllyel fedeznék fel őt. Lehet, hogy még nem biztonságos a ténylegesen nyilvános felbukkanása... Erre aztán John nagyot sóhajtott. Már megint Sherlock nyert.

Másnap este hatkor John már a helyszín melletti nagy bükkfánál állt, de egyszerűen nem tudta rávenni magát, hogy bemenjen az épületbe a rengeteg bajtársa közé, akik habár koktéloztak és beszélgettek egymással, John mégis érzett egyfajta keserűséget kiszivárogni onnan. Sóhajtva nézett félre, s legnagyobb döbbenetére az utca túloldalán, a sarkon, minden kétséget kizáróan, megpillantotta Sherlockot.

Levegő után kapkodva tolta el magát a fától, és iramodott barátja után át az ünnepségre megérkező autók között, azonban úgy tűnt, Sherlock nem akarja, hogy John és ő személyesen is találkozzanak, mert ahogy John utána sietett, ő is útnak indult, és mire John átért, már sehol sem volt.

John lihegve, keserűséggel telítve állt meg a járda közepén Sherlock után kutatva, de sehol sem látta; az utca üres és kihalt volt. Hát ennyi volna? Tényleg, szó szerint, csak egy szempillantásra akarta őt látni? Miért nem beszélgethettek legalább egy kicsit? Például, hogy mikor tér már haza, hogy hol volt eddig, és hogy legfőképp jól van-e?

Szomorúan indult haza, jóformán kullogott, mint egy kutya, s otthon sorrendben kiterítette maga elé mind a nyolc üzenetet, amit kapott. Nézegette, olvasgatta, hátha egy kicsit könnyebb lesz a lelke. De nem lett. Üresnek érezte magát, még így a találkozásuk után is – bár kétségtelenül megkönnyebbült, hogy Sherlock életben van, mégis aggódott. Mi van, ha Sherlock csak azért akart találkozni, hogy még egyszer, utoljára láthassa őt, mielőtt ne adj isten tényleg meghal. Vagy ha annyira beteg, hogy nem éli meg a jövő hetet se. Ha ez volt az örök búcsú? John nem bírta tovább; fáradtan dőlt el a kanapén, és ott is érte utol az álom.

Másnap reggel, amint felült, és megmasszírozta elgémberedett nyakát és vállát, mikor az üzenetekre téved a tekintete, és hirtelen, mintha villám csapott volna le rá, észrevett valamit: hogyha egymás alá teszi mondatokat, és az első betűket összeolvassa, egy aprócska, rejtett üzenetet kap.

Jég olvadáspontja különböző nyomáson:

• 101,325 kPa                0,0 °C

Odessa Üzletház
Holnap érkezik az új pulóverszállítmány
Nők...

Éjjel még a hegedű is kezesbáránnyá változik, pedig ő egy makrancos nő

Látogasd meg a nővéred!

Előkelő party ostoba emberekkel. Unalmas.

Katonai, veterán  találkozó, holnap, 18:00


– Élek. Élek. Élek – motyogta egyre-másra John, és egy igazi, örömteli mosoly kúszott az ajkaira.

Sherlock nem sebesült meg, nincs semmi baja – talán az is állhatna az üzenetben, hogy „Ne aggódj értem, haza megyek.” Most először John tényleg megnyugodott.

*

Sherlock hajnali három körül lépett be a 221/B nappalijába. Nem akart semmi különöset; nem akart levelet hagyni Johnnak, se elvinni valamit, Mrs. Hudsonre se volt igazán kíváncsi. Mindössze magába akarta szívni a lakás ismerős illatát, erőt akart meríteni a régi otthonából, és John közelségéből, hogy folytatni tudja, amit elkezdett, majd hazatérhessen. Ahogy végigfuttatta tekintetét az íróasztalon, egy John írását vette észre egy, az övéhez hasonló nagyságú papírdarabon. Lassan az ujjai közé csippentette, majd elolvasta a szöveget.

Nyilvánvaló

Sherlock elmosolyodott, majd a kabátjának belsőzsebébe süllyesztette a neki szánt üzenetet, aztán elhagyta a lakást.

Vége