Roadmovie #6

Nos, ide is elértünk; ez a Roadmovie utolsó fejezete. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, hogy figyelemmel kísértétek a történetet. Hatalmas ölelést küldök nektek. :)

Roadmovie #6

Milverton fogadójában gyakorta megfordultak a településen átutazó vendégek, pedig maga a városka (valójában majdnem falu) nem állt turistaparadicsom hírében, és az egyetlen helye, ahol meg lehetett szállni, a Hamish bajsza nevet viselte, ami nem éppen bizalomgerjesztő.

Ahogy Sherlock meglátta a fogadó nevét, egyből Johnra pillantott, ám barátja a legkevésbé sem értékelte a humort. Se a fogadóét, se Sherlockét, hanem mérgesen becsapta a rendőrautó ajtaját, és betrappolt a fogadóba.

Lestrade kíváncsian nézett John után, majd Sherlockhoz fordult.

– Csak nem mérges rád?

Sherlock nem válaszolt. Visszahajolt az autóba, hogy kivegye a zsebéből kicsúszott mobilját az ülésről, és közben megpillantotta a hátsó ülésen hagyott véres papírzsebkendőt. Appledore vére John zsebkendőjén. Nem időzött tovább, hanem John után eredt. Beszélniük kell, és Sherlock elhatározta, hogy most az egyszer őszinte lesz. Részben legalábbis... Nem fog nyálas beszédet tartani Johnnak, sem csöpögős szerel... sem csöpögős vallo... Szóval önmaga lesz, az mindig célravezető.

John még a recepciós pult előtt várakozó friss házaspár mögött állt. A férj az esküvő után megcsalta a feleségét az egyik koszorús lánnyal, a feleség pedig a sógorával a férjét. Egyik sem tud a másik afférjáról – gondolta Sherlock, de figyelmen kívül hagyta a látottakat; megállt John mellett, majd közelebb hajolt hozzá.

– Beszélnünk kell – mormolta.

– Hm.

Sherlock felvonta a szemöldökét.

– Hm? Ennyi?

John dühtől kipirult arccal fordult Sherlock felé.

– Hogy van az, Sherlock, hogy te mindig akkor akarsz beszélgetni, amikor már túl késő?!

– Semmihez sincs késő. Mellesleg jobb szeretem a végén összefoglalni az ügy eseményeit, minthogy megakasszam a gondolatmenetemet, csak azért, hogy más fel tudjon zárkózni hozzám.

– Hogy más...?!

– Helló, fiúk! – üdvözölte őket a recepciós, amint az újdonsült házaspár távozott. – Gondok a Paradicsomban?

John frusztrált pillantást vetett a férfire.

– Külön szobát kérünk – hangsúlyozta annyira, amennyire csak lehetséges.

– Ajjaj – csóválta a fejét a recepciós –, itt tényleg gondok vannak. Kár, pedig lehetnének olyanok is, mint az önök előtt lévő párocska volt.

Sherlock gúnyosan felhorkantott.

– Megcsalták egymást rögtön az esküvő után.

A recepciós erre csak tátogni tudott, mint a hal, és szinte beleejtette John kezébe a két kulcsot.

– Mellesleg – kezdte hirtelen Sherlock –, Dr. Watson nem meleg.

John meglepett pillantással illette Sherlockot, és egészen addig nem szólt egy szót sem, amíg a nyikorgós falépcsőn fel nem értek.

– Az enyém a 21B szoba. Rögtön itt is van – mutatott a vele szemben lévő ajtóra.

Sherlock halványan elmosolyodott, és John nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:

– Min mosolyogsz ennyire?

– Én a 2-es szobát kaptam.

– És?

– 2 – mutatott magára – 21B – majd Johnra.

John elvette Sherlock kulcsát, és ahogy megpillantotta rajta a szobaszámot, az ő ajkai is mosolyra húzódtak.

– Tényleg.

Még forgatta egy darabig az ujjai között, aztán visszaadta Sherlocknak.

– Nincs kedved mesélni valamiről? – kérdezte halkan John.

Sherlock a fejével a 21B szobára bökött, s ahogy bezáródott mögöttük az ajtó, ő azonnal ledobta magáról a kabátját az ágyra, majd fel-alá járkálni kezdett a helyiségben.

John közben szemügyre vette a helyet, ahol az éjszakát fogja tölteni. Tulajdonképpen semmiben sem különbözött a szokásos fogadóbéli szobától. Jobb oldalon egy egyszemélyes ágy, mellett egy ajtó, mely minden bizonnyal a fürdőszobához vezetett, bal oldalon egy magas szekrény, a bejárati ajtóval szemben pedig egy nagyobbacska ablak kapott helyet, párkányán egy cserepes virággal. Talpuk alatt szőnyeg feküdt, melyről John nem tudta volna megmondani, hogy pontosan milyen színű, vagy hogy egyáltalán milyen szín dominál a leginkább – gyakorlatilag a teljes színskála megtalálható volt rajta, de a legkevésbé sem lehetett rá azt mondani, hogy csúnya lenne, vagy esetleg csicsás. 

Sherlock – miután árkot járt a szoba padlójába – megállt, és Johnra nézett.

– Nem akartam neked elmondani, miért is megyünk el, mert azt feltételeztem, hogy nem jönnél velem.

John szaporán pislogott.

– Nem mennék veled, ha menekülsz egy gyilkos elől...?

– Nem gyilkos elől menekültem – rázta a fejét Sherlock. – Appledore, vagyis a barátnője, egy régi ügyem volt, és álmomban sem gondoltam, hogy egyszer valóban lesz olyan ostoba, hogy utánam eredjen. Teljesen véletlen volt, hogy felbukkant. Igazból ilyen véletlenben még nem volt részem; eddig mindig ki tudtam következtetni az események vonulatát.

– De hát akkor hova mentünk? – tárta szét a karjait John. – És miért?

Sherlock imádkozósása pózba tette a kezeit, és úgy figyelte Johnt.

– Szerettem volna neked megmutatni Szentjánosbogarat, és szerettem volna, ha Harry a legjobb ellátásban részesül. És...

– Harry? Akkor nem is Mycroft...? Én... Én ezt nem értem... És Szentjánosbogár. És a levelem?

– Oh, az osztálytalálkozó, igen. Szerettem volna, ha velem mész el. Az lett volna a következő állomásunk, ha Appledore nem avatkozik közbe.

John hallgatott, és hallgatott, közben nagyokat pislogott, meg tátogott. Sherlock már kezdte azt hinni, hogy sokkal nyilvánvalóbban kéne kifejezni a mondanivalóját, mert talán nem fogalmazott egyértelműen. Soha nem volt még hasonlóban sem része, nem volt benne biztos, hogy ez-e a jó út, de aztán John nagy levegőt vett, és mintha szikra gyúlt volna a tekintetében, úgy nézett Sherlockra.

– Te... Te...

Sherlock nagyot nyelt.

– Igen – bólintott.

– De te...

– Te se. Én se. Nem akarok semmit se... Lestrade-tól. Vagy... Moriartytól.

– Ő már halott.

– Akkor meg főleg. Én sem vagyok meleg, John, én csak téged... Szóval, veled akartam autózni.

John nagy levegőt vett, és megtörölte izzadó tenyerét a nadrágjában.

– És mióta akarsz velem autózni?

– Mióta leugrottam a tetőről – válaszolta halkan Sherlock.

– Az már jó régen volt.

– Csak most lesz három éve.

Hallgattak. Nézték egymást, és egy tapodtat se mozdultak; se egymástól távolabb, se egymáshoz közelebb, azonban egyikük sem bánta. A csönd olykor jótékonyan hat, hogy átgondoljanak egyet se mást, a távolság megtartása pedig bizonyosságot ad, hogy nem rontottak el semmit, és nem is hamarkodnak el semmit.

Az ajtón túlról nevetés harsant fel, ami végül előcsalta John hangját, habár úgy érezte, nincsenek igazán ereje teljében a hangszálai.

– Semmit sem ígérhetek, Sherlock.

– Tudom – bólintott gyorsan Sherlock –, végül is Cecilia még csak most hagyott el.

– Cynthia – korrigált John.

– Oh, igen.

John zavartan gyűrögette a pulóvere szélét, mikor eszébe jutott, hogy egy bizonyos rendőrt kint hagytak az autójában.

– Greg hazament? Vagy szobát foglalt magának?

Sherlock kérdőn felemelte a szemöldökét.

– Lestrade.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Sherlock. – Kint hagytam, nem érdeklődtem meg, hogy mit fog csinálni, de mivel nem akar minket itt hagyni, valószínűleg kivett egy szobát. 

Mint kiderült, Sherlocknak igaza lett. Miután John finoman kitessékelte a szobájából barátját, egy „Késő van, ideje aludni!” felszólítással, másnap reggel Lestrade fél nyolc körül állított be a szobájába frissen és kipihenten – ellentétben Johnnal, aki szinte egész éjjel Sherlock szavain töprengett.

– Na, hol van a szerelmespár? – kérdezte vidáman.

John épp bevetette az ágyat, úgy válaszolt neki.

– Nem tudom, tegnap előttünk álltak a sorban, de azóta nem láttam őket.

– Te kikről beszélsz? – nézett zavartan Greg.

John hátrafordult, hogy Lestrade-ra nézhessen.

– Te kikről beszélsz?

– Hát rólad és Sherlockról!

John méltatlankodva megforgatta meg a szemeit.

– Természetesen külön szobát kértünk. Egyébként honnan tudsz te ilyesmit?

– Szóval tényleg összejöttetek? – nevetett fel vidáman Greg.

– Nem, csak... adtam neki egy esélyt.

– Tehát összejöttetek! Ezt meg kell ünnepelünk, John!

Greg Johnhoz lépett, és egy jókorát sózott a hátára, aztán kivonult a szobából.

Sherlock és John semmit nem ünnepeltek meg, hanem béreltek egy kocsit Milvertonban, és hazaautókáztak, Greget meg otthagyták a Milvertonban. A Scotland Yard nyomozója ezután az eset után egy hónapon keresztül nem engedte Sherlockot semmilyen ügy közelébe.

A egy hónapos büntetést követően John először hozta szóba méghozzá akkor, amikor elkezdte begépelni az esetet a blogjába.

– Sherlock! – szólt hangosan a konyhában kísérletező barátjának John.

– Hm?

– Nem azt mondtad, hogy azért megyünk Milvertonba, mert ott lakik Appledore?

Sherlock megrázogatott egy kémcsövet, majd visszatette a tárolójába, és rá sem nézett a már mellette álló Johnra.

– Valóban?

– Igen – bólintott gyanakodva John. – Akkor most ez hogy is van? Azt mondtad, hogy azért megyünk oda, mert ott lakik Kenny. Aztán azt mondtad, hogy ő csak véletlenül felbukkant, és nem is számítottál rá. De ha így van, akkor miért is mentünk Milvertonba?

– John, ez már nem számít. 

– De igen, mert így összegezve az eseményeket, kicsit furcsán hat. Akkor most mi az igazság?

Sherlock felállt a székről, és barátja elé lépett.

– Ez – mondta, és megcsókolta Johnt.

Vége