404 NOT FOUND

El sem hiszem, hogy sikerült megírnom! Komolyan el sem hiszem. Vannak olyan történetek, amik egész egyszerűen berobbannak az agyadba, és sehogy sem tudod kiverni onnan, vagy esetleg félre tenni, és más írásoddal foglalkozni. Na, nekem ez pont ilyen volt. A Many Happy Returnst szerettem volna írni, esküszöm, de képtelen voltam vele foglalkozni, mert itt volt ez.

Nehéz volt, és nem azért, mert nem tudtam volna, hogy mit akarok írni, hanem mert olyan a téma, és mert kissé borongós, ezen kívül angst, hurt/comfort és dráma. (and a long, long, story...) 


Éppen ezért szeretnélek titeket megkérni, hogy mondjátok el a véleményetek a történetről – ha hideg, ha meleg, nagyon érdekelne, hogy mit szóltok hozzá. :)

Nagyon szépen köszönöm! ^^

Post-His Last Vow – Sherlock elment a küldetésre, és nyoma veszett. John ezt nagyon nehezen dolgozza fel, s egyik nap azon kapja magát, hogy Mycroftnál keres menedéket. Aztán minden második nap vissza is tér hozzá. Sok-sok hét után megtörik az eddig fenntartott hallgatás közöttük, mikor John megkéri Mycroftot, meséljen a gyerekkorukról.

Nincs slash, még csak említés szintjén se! Kidlock viszont annál inkább.

A történetben található verseket saját kezűleg írtam. Olyan is lett... :D

Ajánlott zenék, melyekből semmilyen anyagi hasznom nem származik, csupán illenek a történet hangulatához.

♪ Havasi – Symphonic: Farawell
♪ Brian Crain ~ Time Forgotten
♪ Havasi – Drum & Piano: Freedom
♪ How To Train Your Dragon ~ Forbidden Friendship
♪ Ed Sheeran – Autumn Leaves
♪ Ed Sheeran – FireFly 

404-es kód jelentése:

„A 404-es vagy Nem található hibaüzenet egy HTTP válaszkód, ami azt jelzi, hogy a kliens kapcsolatba tudott lépni a szerverrel, de a böngésző által kért állomány nem található. (…) A 404-es hiba azt is jelenti, hogy a kért tartalom, ha az valaha elérhető volt, a jövőben talán ismét elérhetővé válik.” /Wikipédia/

404 NOT FOUND

Ősi templom harangja harsan hajnaltájban,

az éteri szín köd-szürkéje megszakad.

Fénykezek nyújtóznak a lombkoronában,

s az égi színpaletta meghasad.

N em egészen tudta, hogyan alakult ki közte és Mycroft között az a furcsa megállapodás, hogy minden második nap John nála vacsorázik, de valahogy megtörtént. Kimondatlanul is tudták, hogy ha John nem jelenne meg bármelyik „megállapodásban köttetett” napon, akkor Mycroft bepattanna az autójába, szépen elhajtana a Baker Streetre, vállára csapná Johnt, és már menne is vele a Mycroft Holmes rezidenciára.

Johnt azonban nem kellett vinni, ment ő magától is. Egy keddi napon bukkant fel először – Mycroft szerint úgy nézett ki, mint egy ázott kis golden retriver. Ő jó gazdihoz mérten megszárította, majd enni adott neki, aztán még szállással is kínálta, John pedig hálátlan kutya révén reggel távozott a lakásból. Csütörtökön azonban ismét felbukkant. Akkor már nem volt szüksége se törülközőre, se ágyra, csupán enni kapott, s Mycroft összekulcsolt kezei fölött nézte az előtte ülő dr. John Watsont, aki jóízűen ette vacsoráját.

És ez így ment hosszú-hosszú heteken keresztül. Sosem beszéltek, még köszönni sem köszöntek – John jött és ment, mint egy hirtelen és gyorsan érkezett vihar, Mycroft pedig mindig ajtót nyitott neki.

Ám a csend egyik alkalommal megtörni látszott, mikor John megköszörülte a torkát az étkezőasztalnál.

– Mycroft, nem volna kedve mesélni a... múltjukról?

Mycroft hátradőlt a székében.

– Pontosan mit szeretne tudni, doktor Watson?

John nagyot sóhajtott, és felkészülve egy nem látványos, mégis félelmetes dühkitörésre, kimondta, amire már nagyon régóta kíváncsi volt.

– Mondjuk mesélhetne a gyerekkorukról; legalább egy-két történetet…

Mycroft sokáig nem válaszolt. Mikor felállt, és elvitte vendége tányérját a konyhába, John már azt hitte, nem is fog választ kapni a kérdésére, de aztán Mycroft visszatért, s ahogyan megállt az ablaknál, John szinte látni vélte, amint a férfi elméjében rég eltemetett emlékek kezdenek örvényleni, s szinte megelevenednek körülöttük az elmosódott, homályos képek.

☼

S

osem voltak igazán pontos információk a Mami birtokában arról, hogyan is halt meg középső fia, Sherrinford*. „Baleset volt” – mondták, és ezzel meg kellett, hogy elégedjen. Nyomozást sem folytatott a rendőrség, s végül a temetés napja úgy érkezett el, hogy a Scotland Yard hivatalos közlése szerint Sherrinford Holmes hajnaltájban kiszökött az otthonából, majd a sziklaszirtnél való játék közben megcsúszott egy kövön, és lezuhant. Erőszakra utaló nyomok nincsenek.

Az azonosítás során Mami sem talált egyet sem, de hát ő laikus lévén nem sokat tehetett az ügyben. Két dolgot azonban teljesen biztosan tudott: a fia halott. El kell temetnie.

Reménykedett benne, hogy a temetés során esni fog. Szakadni, mint ha csak az ő könnyei hullanának az ég kimeríthetetlen tartályából, megduzzasztaná a folyókat, melyek vad, gyilkos rohammal tarolnának le mindent, akárcsak egy fájdalmából gyilkoló anya, akinek a hideg földbe kell eresztenie fiát.

Mami mérgesen csapta le a whiskys poharat, s villámló pillantásokat vetett az ajtóban leselkedő legidősebb fiára, közben pedig átkozta a férjét, aki ahelyett, hogy otthon ült volna gyászba süppedve, vagy vigyázott volna életben maradt két fiára, valószínűleg nagy hévvel matatott titkárnője szoknyája alatt. A temetést megelőző éjszaka Mycroft hallotta, ahogyan Papi a ruháit kivette a szekrényből, majd belenyomta egy bőröndbe – valószínűleg a világos barnába –, s amint kész volt, lesétált a lépcsőn. Szélesebbre tárta az ajtót, hogy jobban hallja a hallban elhangzó beszélgetést.

– A fiad temetésén azért tiszteletedet teszed majd? – kérdezte Mami fagyosan.

Papi néhány másodperces csönd után válaszolt.

– Nyilvánvaló.

Nem ment el. Mycroft sok-sok évvel később kiderítette, hogy Papi még aznap éjszaka Londonba utazott, majd felszállt az első New Yorkba tartó repülőre. Soha többet nem tette be a lábát Anglia felségterületére; még a titkárnőjét is hátra hagyta.

Papival ellentétben ő elment a temetésre, habár nem ült le, nem tudatta hogy ott van, csupán a leghátsó sorból, egy oszlop félig-meddig takarásából figyelte a szertartást.

Ő is gyászolt, bár az ő fájdalma Mycroft Holmest egy cseppet sem hatotta meg.

Nem nézett rá többet.

☼

A

 templom virágablakát megvilágító napfény elmosódott, színes foltokat festett az emelvényen álló koporsóra, s csalóka, vidám játékot űzött a koszorúk, s a rájuk kötött, emlékezősorokat tartalmazó szalagokkal, melyekről visszaverődött a fény. A gyászoló családtagok az első padsorban ültek; Mami a legszélén, a kis Sherlock mellette, Sherlock mellett pedig bátyja, Mycroft.

A teremben minden egyes jelenlévő sírt, kivéve őket hármójukat (és persze a papot) – a Mami fájdalma nagyobb volt annál, mint sem hogy könnycseppeket hullasson; szigorúan, mereven maga elé nézett, s nem lehetett tudni, hogy lát is valamit környezetéből, vagy csupán az emlékek zivataros tengerében veszett el.

Mycroft a kőpadlót bámulta. Cipője orra derékszögben állt a cérnavékony repedéssel, mely végigfutott a padlón, és kínosan ügyelt rá, hogy még csak véletlenül se lépje át a „határt”. Tenyerét combján nyugtatta, csak olykor megfeszülő kezében végigfutó izmain lehetett látni, hogy ideges. Tekintetét eddig pislogás nélkül a Máriát ábrázoló márványszoborra szegezte, de mikor három éves öccse megmozdult mellette, megbökte könyökével.

Sherlock csillogó őzike szemekkel pillantott bátyjára, de ahogyan Mycroft mérgesen rámorrant, összerezzenve hajtotta le a fejét. Nem egészen értette mi történik, és hogy miért kell ennyire csendben, ficergés nélkül ülnie. Sherlock szeretett izegni-mozogni, majd megette az unalom, ha nyugton kellett maradnia, de úgy vette észre, hogy most tényleg nem szabad olyanokat művelnie, minthogy feláll a székre (jelen esetben padra), és mondjuk leugrik róla. Sherlock – hogy Mycroft észre ne vegye – óvatosan körülnézett, és a szipogásokból, könnyekből és papírzsepikből levonta a következtetést, miszerint mindenki nagyon, nagyon szomorú.

Már csak azt kéne megtudnia, miért alszik Sherrin abban a hosszú fadobozban? Hát otthon, a saját ágyában nem jobb lenne? Ráadásul mindenki őt nézi… Nem csoda, hogy olyan borzalmasan fehér a bőre!

Már épp emelte volna a kezét, hogy meghúzogassa Mami ruhaujját, mikor a pap bácsi fellépett a katedrára, és egy nagyon hosszú beszédbe kezdett, melyből Sherlocknak annyit sikerült felfognia, hogy a bátyjának volt valami lelke, amiből szárnyak nőttek ki, és ami felrepült a mennybe, valahova a felhők fölé, ahol rettentően sokan vannak, s hogy ott fog tovább játszani. Nélküle és Mycroft nélkül. Sherlock ugyan szeretett volna repülni, de azt nem akarta, hogy az ő lelke is kirepüljön a testéből, mert akkor nem látná többet Mamit, és Mycrofttal sem játszhatna, és még az is lehet, hogy Sherrint se találná meg. És akkor egyedül lenne.

Valahol ennél a gondolatmenetnél csordultak ki az első könnycseppek Sherlock szeméből, mert nem akart egyedül lenni, nem akarta, hogy Sherrinford egyedül legyen, és azt sem akarta, hogy Mycroft vagy a Mami egyedül maradjon.

Mycroft ismét megbökte a könyökével, és mikor Sherlock krokodilkönnyeket hullajtva ránézett, kérdőn megemelte a fejét.

Sherlock közelebb hajolt hozzá, és szipogva kérdezte.

– Te ugye sosem fogsz egyedül hagyni?

Mycroft hosszan hallgatott azon tűnődve, mégis mit mondjon öccsének? Amíg él, nem fogja egyedül hagyni, ez egészen biztos, de meghalni mindenki egyedül fog – még akkor is egyedül lesz, ha ül a betegágyánál valaki. Mert ez be fog következni, remélhetőleg minél később; a haldokló szíve egyedül fog megállni, a haldokló lelke egyedül fog a mennybe jutni, mert egyszer mindenki meghal. Ez tény.

– Porból lettünk, s porrá leszünk! – zengett a pap hangja.

Mycroft következetesen kizárta a férfi hangját, és testvére felé fordult.

– Nem, Sherlock, én sosem foglak egyedül hagyni.

A segítők lecsukták a koporsó tetejét, melyre elegáns betűkkel két sort róttak fel.

Sherrinford Holmes

Élt 7 évet

☼

H

alotti tor. Mycroft szerint ez volt az, ami épp zajlott a házukban, és Sherlock rettentően utálta. A hangulat, ami uralkodott, pont olyan szomorú volt, mint a templomban, és ami a legjobban zavarta az az volt, hogy mindenki suttogva beszélt; mintha megállás nélkül ezernyi méhecske zümmögött volna a lakásban. Gyűlölte. Egy darabig bírta a lenti monoton zúgást, a bús tekinteteket, amiket rávetettek a vendégek, akik mind-mind fekete ruhát öltöttek, mint a sötét éjszaka, tűrte a haja állandó simogatását, de aztán felmenekült az emeletre, és magára zárta az ajtót. Nem érdekelte az ajtaján dörömbölő személy sem – bebújt az ágya alá, hasra feküdt, összeszorította a szemét és a fülére szorította a tenyerét, hogy még csak véletlenül se szűrődjenek át a fejébe a zümmögő hangok.

Arra eszmélt, hogy valaki megkocogtatja a vállát. Félve nyitotta ki a szemeit, de ahogy megpillantotta az ágya alatt kukucskáló Mycroftot, megnyugodott, s elvette a kezét a fülétől.

– Hogy jutottál be? – kérdezte suttogva Sherlock.

– Az ablakon – vonta meg a vállát Mycroft.

Sherlock szemei kerekre tágultak.

– Az ablakon?

Mycroft bólintott, aztán intett Sherlocknak, hogy csusszanjon beljebb, és amint öccse beljebb mászott, ő azonnal befészkelte magát mellé.

– Mit bujkálsz itt az ágy alatt? – kérdezte Sherlocktól halkan. – Neked is lent kéne lenned...

Sherlock mérgesen szusszantott.

– Nem akarok lemenni. Sokan vannak. És ijesztőek. És mindenki zümmög, mint a méhek.

– Mert szomorúak.

– Azért utánozzák a méheket?

– Azért beszélnek halkan – válaszolta csendesen Mycroft. – Az embereknek egy temetés után nincs kedvük hangoskodni, és illetlenség is lenne...

Nem úgy tűnt, mintha Sherlockot ez túlságosan meghatotta volna, mert morcosan a tenyerére fektette az állát.

– Nem mehetnének haza?

– Nézd, öcsikém, ez egy hagyomány, amit illendő betartani, akár tetszik, akár nem. Így az összes rokon és barát megemlékezhet Sherrinfordról...

– És én mikor emlékezhetek meg róla? – vágott közbe Sherlock.

– Hát... most.

Sherlock azonban méltatlankodva forgatta meg a szemeit.

– De így nem lehet!

Mycroft értetlenkedve nézett testvérére.

– Miért?

– Mert mindenki zümmög! 

– Akkor zárd ki az elmédből. Én is így csinálom.

Sherlock most először higgadt le igazán, és érdeklődve, de kissé bizonytalanul figyelt a bátyjára.

– Hogyhogy zárjam ki…?

Mycroft ekkor kimászott az ágy alól, és törökülésben helyet foglalt a szoba közepén elhelyezkedő puha, kék szőnyegen, majd megütögette a vele szemben lévő üres helyet, jelezvén, hogy Sherlock menjen oda. Sherlock habozott egy picit, de aztán követte bátyját, és törökülésben leült elé.

Várakozóan tekintett rá.

Mycroft végül nem húzta tovább Sherlock idegeit, hanem halkan, csendesen megszólalt.

– Csukd be a szemed. – Sherlock követte az utasítást. – Képzeld el, hogy egy folyosón állsz, aminek mindkét oldalán ajtók vannak...

– Milyen színűek? – vágott közbe Sherlock.

– Tessék? – vakkantott Mycroft.

– Milyen színűek az ajtók? – ismételte meg határozottan a kérdést Sherlock.

– Nem mindegy?

– Nem.

Mycroft türelmetlenül sóhajtott.

– Hjaj, jól van, akkor... barna faajtók. Így most már jó?

– Igen.

– Csodálatos. Szóval, képzeld el, hogy a folyosó mindkét oldalán barna faajtók vannak. Nyisd ki az egyiket. Az elsőt – pontosított gyorsan Mycroft, mielőtt még az öccse megint közbe nem szólt volna.

Sherlock néhány másodpercig hallgatott, aztán suttogva megszólalt.

– Sötét van...

– Kapcsold fel a lámpát.

– Hol van a kapcsoló?

Mycroft felállt a törökülésből, Sherlockhoz mászott, majd letérdelt mellé, és a fülébe suttogott.

– Az a te szobád, Sherlock. Te építetted az elmédben. Én csak megtanítalak, hogyan használd, de nem rendezhetem be. Pontosan tudod, hol van a villanykapcsoló, csak nyúlj oda, és kattintsd fel.

Sherlock légzése felgyorsult, ahogyan próbálta követni az utasítást és megtalálni az elméjében épített szoba villanykapcsolóját, s mikor végre sikerrel járt és az ajtó melletti fal bal oldalán kitapintotta a kapcsolót, elmosolyodott.

Mycroft elismerően bólintott.

– Mit látsz?

Sherlock összevonta a szemöldökét.

– Olyan alakja van, mint az én szobámnak, de… üres…

– Persze, hiszen még csak most épült; meg kell tölteni, be kell rendezni. De mindenek előtt állíts be az egyik falhoz egy polcot, és tegyél rá egy kis fedeles dobozt.

Sherlock elméjében épített szobában füstszerű felhő keletkezett, ahogyan életre keltett az ajtó bal oldala mellé egy polcot, majd arra egy dobozt állított.

– Elkészült – jelentette halkan, mire Mycroft bólintott.

– Remek. Akkor most összpontosíts a „zümmögő” hangokra. –Sherlock ismét koncentrálni kezdett, és a lentről felszűrődő hangokra kezdett figyelni. – Hagyd, hogy a hangok, akárcsak a lián, felkússzanak az elmédben megalkotott szobáig, nyisd ki nekik az ajtót, majd nyisd fel a doboz tetejét, hagyd, hogy belemásszanak, majd csukd rájuk a fedőt.

Sherlock most kivételesen nem kérdezett. Visszavonult az elméjében lévő kis zugba, és figyelte, ahogyan a Zümmögők fekete füstfelhőként vonulnak át a folyosón, majd be az ajtón. Ott aztán megálltak a polc előtt, és mint holmi hatalmas kobra, felágaskodtak, majd szépen beleereszkedtek a dobozba, Sherlock pedig, amilyen gyorsan csak tudta, rátette a doboz tetejét.

Csönd volt.

Hosszú órák óta most először csönd volt körülötte, és Sherlock szabályszerűen beleborzongott az érzésbe. Furcsa érzés volt hallgatni a csöndet. A semmit. Még éjszaka sem volt soha olyan némaság, mint azokban a percekben, melyeket az elemeszobájában élt át.

Sherlock tett egy óvatos lépést arrébb a polctól. A cipője talpa hangosan koppant a padlón, s ahogyan körülnézett, senki sem volt ott, aki megróná a hangoskodásért.

Sherlock elmosolyodott. Az elmeszobájában egyedül lehet, ha akar, senki sem zavarja, de amint kilép onnan, Mycroft ott fogja várni. Ugye?

Sherlock kinyitotta a szoba ajtaját, kilépett a folyosóra, majd a főajtó felé vette az irányt, és elfordította a kilincset.

Mycroft még mindig ott ült előtte a szőnyegen.

 

☼

Madártánctól remeg a tölgy zöld orma;
a messzi távolban megcsillan a templom tornya.
Távoli vonatfütty száguld a szellő hátán,
s felborzolja tollát a fűben ülő fácán.

S

herlock a fűben feküdt. Fekete, göndör fürtjeibe szinte belekapaszkodtak a zöldellő szálak, s a napsugarak lágyan simogatták a finom meleget behunyt szemmel élvező a kisfiú arcát. Kezeit maga mellé tette, ujjaival óvatosan belemarkolt a zöld tengerbe, és amikor egy-egy szellő fűfodrokat keltve suhant végig a tájon, azt képzelte, hogy épp egy kalózhajón utazik. Kezében kard, fején kalózkalap, és az óceán végtelen kéksége nyúlik el előtte. A valóság azonban kissé szerényebb körülmények között zajlott. Kard helyett csupán vékonyka faága volt, melyet az előtte lévő tölgyfáról tört le, kalózkalap helyett papírból készült csákó hevert mellette.

– Azt mondtad, nem fogsz egyedül hagyni – suttogta Sherlock az ágy alatt.

Mycroft megrázta a fejét.

– Nem is.

Minden vágya az volt, hogy kalóz legyen. Persze, nem a gonosz fajtából, akik rombolna és gyilkolnak, hanem akik csak járják az óceánokat egyik kikötőtől a másikig, és… kalózkodnak. Van legénységük, akik testvérként tekintenek egymásra, sohasem válnak el, semmi sem szakíthatja szét őket, jóban és rosszban egymás mellett állnak… Talán ez volt az, ami miatt leginkább kalóz szeretett volna lenni. Na és a kalandok, amiken keresztül mentek! Mennyi izgalom, mennyi elmesélésre váró történet!

– Elmész itthonról.

– Szeptemberben kezdődik a középiskola, Sherlock.

A kisfiú elfordította az arcát.

– De akkor egyedül maradok.

– Itt lesz Mami. Te pedig óvodába fogsz járni.

– Nem akarok óvodába menni!

Sherrinforddal is kalózosat játszottak a sziklán. Sherlock jó kalóz volt, Sherrin gonosz – mert hát a kalózok között is van jó és gonosz, ez nyilvánvaló. És a jó mindig győzedelmeskedik a rossz fölött. Ez is nyilvánvaló.

Mint ahogyan az is, hogy a délelőtt tíz órási vonat hamarosan befut. Egy perc. Egyetlen perc, és Mycroft végre hazaér a középiskolából, és talán soha többé nem megy vissza. Az Elmeházikója már így is túl zsúfolt volt Mycroft hiányától és a középiskola utálatától. Sherlock kinyitotta a szemét, de szinte azonnal el is takarta, mert a napfény élesen belevilágított a szemébe.

Tíz… Kilenc… Nyolc…

Sherlock újból kinyitotta a szemét, majd feltápászkodott a földről, és lesöpörte a ráakaszkodott kisebb-nagyobb fűszálakat, aztán szélsebesen rohanni kezdett a közeli pályaudvar felé.

Hét… Hat… Öt…

A táj már-már összemosódott körülötte, olyan gyorsan szaladt; nem látta a a zöld füvet, a zöld lombú fákat, a kék eget, mind egyetlen masszává sűrűsödött, s csak a saját zihálására figyelt.

Négy… Három… Kettő…

A kiszemelt cél – a pályaudvar – már nagyon közel volt. Sherlock lábai elhagyták a fűvel borított terepet, s köves járdára lépett. Végigszaladt a fakerítés mentén, majd besietett az aprócska váróba, onnan ki, s egyenesen a peronra érkezett.

Egy…

Vonatfüttyszó.

A Londonból érkező járat begördült az állomásra, és Sherlock izgatottan le-föl ugrálva várta, hogy bátyja végre leszálljon a vonatról.

Egy perc… Két perc… Három perc…

Pedig Mycrotnak ezzel a vonattal kéne jönnie, ebben Sherlock biztos volt, de egyik ajtónál sem szállt le orrát magasra emelve, undorodva kicsit a pórnép utazási eszközétől.

Négy perc… Öt perc… Hat perc…

Már Mrs. Olbirdge is nagy nehezen lelépdelt; Mike, az unokája készségesen segített neki egyik oldalról, míg a másikról a kalauz fogta meg az idős hölgy karját. A ráncos arcú, öregszagú Mrs. Olbridge hálás mosolyt villantott a kalauznak, majd megsimogatta unokája arcát.

Hét perc… Nyolc perc… Kilenc perc…

Susie és David Lassiter, a Vén Róka kocsma házaspár tulajdonosa vidáman, boldogságban úszva érkeztek meg, hogy idén nyáron is ők nyissák ki az üzletet. Az év többi napján Susie nővére üzemeli a helyet, a nyári hónapokban pedig cserélnek.

Jonathan Tippy, a templom öreg kertésze Sherlock mellé lépett. Fején az év háromszázhatvanöt napján szürke vadászsapkát hordott, s mielőtt felszállt volna a Londonba tartó vonatra, nagyokat pöfékelt a szájában lévő pipából, a füst pedig egyenesen Sherlock arcába szállt. A fiú – másokkal ellentétben – nem kezdett el köhögni, hanem nagyot szippantott, majd megállapította, hogy nem is olyan rossz a szaga, mint ahogyan azt Mycroft mesélte. Mr. Tippy felvonta a szemöldökét a nemköhögés jelenségére, majd elvigyorodva levette a fejéről a sapkát.

– Derék legény vagy te, fiacskám! – nevetett, aztán Sherlock fejébe húzta azt, és fellépett a vonatra.

A kalauz végigsétált a kocsikon, alaposan átnézte, hogy senki olyan nem marad-e ott, aki esetleg le akarna szállni, s miután indulásra késznek ítélte meg a helyzetet, szájába vette a sípot, erősen belefújt, s egy pillanattal később lassú mozgásba lendültek a kerekek.

Tíz perc…

A vonat elment. Mycroft sehol. Sherlock viszont még mindig ott állt a peronon, s csalódottan nézett az egyre távolodó szerelvény után, ami még egy utolsó köszönés erejéig fekete füstoszlopot eregetett maga után, aztán eltűnt a szeme elől.

Talán… talán csak lekéste a vonatot... és egy későbbivel érkezik. Igen, biztosan ez lehet a megoldás. Hiszen azt mondta, ma hazajön, és ha Mycroft mondd valamit, akkor az úgy is van. Mert ő Mycroft. És Mycroft még sosem cselekedett mást, mint amit előtte elmondott. Tehát ha azt mondta, hogy ma itthon lesz, akkor itthon is lesz.

Éppen ezért döntött úgy Sherlock, hogy mivel nyár lévén semmilyen jobb dolga nincs, inkább leül a peronon árválkodó egyetlen padra, és megvárja a fővárosból érkező következő vonatot.

Az ajtó előtt állt. Be kéne menni, ott minden olyan nyugodt, Mycroft is ott várja a Tárgyalóban – biztos, hogy ott van, mert akárhányszor megy be oda, a bátyja mindig ott várja őt –, azonban lassan már annyira zsúfolt lesz az Elmeházikó, hogy nem fog tudni eljutni a Tárgyalóhoz sem, nemhogy bármilyen más helyre. Talán szelektálhatna egy-két feleslegesen elraktározott információt vagy emléket, melyek nem valószínűleg már soha sem fogja hasznát venni.

Már majdnem megérintette a kilincset, mikor egy meleg valami megérintette a bal tenyerét. Sherlock levette a tekintetét az ajtóról, és lenézett a maga mellé. A zöldellő fűben egy vörös szőrű kutya ült, ártatlan szemeket meresztve rá.

Sherlock meglepődve nyitotta ki a szemét, és kiderült, hogy valóban van kutya mellette. Ő maga a padon ült, s a lelógatott bal keze mellett egy vörös szőrű – Sherlock szerint egy ír szetter – kutya ült érdeklődve figyelve őt, és valószínűleg a kutya hideg orrát érezhette, amikor a kezéhez ért.

Sherlock érdeklődve dőlt előrébb a padon, és óvatosan megsimogatta az állat fejét, aki élvezettel dőlt bele a fiú tenyerébe, hogy még többet kaphasson annak érintéséből.

– Szia! – mosolygott Sherlock. – Elüldözött a gazdád, igaz… – kérdezte szomorúan, mikor simogatás közben észrevette a puha szőrzet között egy pár sérülésnyomot, amik csak és kizárólag szíj okozta ütésnyomok lehettek.

A kutya válaszként fájdalmasan felnyüszített, és még közelebb bújt Sherlockhoz.

Sherlock alaposan végignézett a kutyán: tudta, hogy senkinek sincs a faluban olyan házikedvence, mint ez az állat, és a mancsain lévő sárfoltokból ítélve valamelyik szomszédos faluból jöhetett, ráadásul náluk az utóbbi hetekben egyáltalán nem is esett, így még sarat se lehetett sehol sem találni.

– Szeretnél hazajönni velem? – kérdezte halkan Sherlock, és leguggolt a kutya mellé. Az állat szemei ekkor vidáman felcsillantak, és örömében hálásan nyalogatni kezdte Sherlock szinte egész arcát. – Azt hiszem, ez igent jelent... Akkor már csak egy név kéne neked...

Gondolkodni azonban már nem volt ideje, ugyanis a kutya hirtelen felkapta a fejét, és rohanni kezdett ki az állomásról egyenesen be az erdőközeli tisztásra, ahol Sherlock feküdt, majd megállt a papírcsákó és botkard mellett, s utóbbit a szájába véve várta, hogy Sherlock megérkezzen.

Sherlock amint meglátta, hogy mit tart a szájában a kutya, felnevetett.

– Csak nem te is kalózosat akarsz játszani? Tudom is, hogy mi lesz a neved! – Sherlock közelebb sétált új barátjához, és eléguggolt. – Rőtszakáll. Tetszik?

Rőtszakáll vidáman felugatott, a bot kiesett a szájából, de nem bánta, mert Sherlock gyorsan felkapta, elhajította, majd Rőtszakáll visszavitte a fiúnak, s ez hosszú perceken keresztül így folytatódott. Rőtszakáll aztán egyszer sem már nem ment a botért, hanem lefeküdt Sherlock mellé, és így figyelte újdonsült gazdáját.

– Te is magányos vagy, igaz? – kérdezte Sherlock. – Nekem sem volt eddig egy barátom sem, de nem is nagyon hiányzott, mert valahogy mindenki olyan idióta. De te nem vagy az – simogatta meg a kutya szőrét –, te egy nagyon okos kalózkutya vagy, és te vagy az én legjobb barátom.

Habár Sherlock első látásra megkedvelte és megszerette Rőtszakállt, Mami nem teljesen így állt hozzá a dolgokhoz.

– Bill! – kiáltotta hüledezve Mami, amikor Sherlock belépett az ajtón a vörös szőrű kutyával. – Mégis mi ez?!

Sherlock kritikus pillantásokkal illett az anyját, aztán megállt előtte – Rőtszakáll közben illedelmesen leült a lábánál.

– Ez egy kutya, Mami. A kutya vagy eb (Canis lupus familiaris) ujjon járó emlős ragadozó állat, a szürke farkas (Canis lupus lupus) egy már kihalt alfajának háziasított formája. Az egyetlen olyan állatfaj, amely tudományos nevében megkapta a familiaris, azaz a családhoz tartozó jelzőt.*

Mami csípőre tette a kezét, és szigorú pillantásokat lövellt fia felé.

– A matematika, elsősorban pedig a számelmélet területén prímszámnak, törzsszámnak vagy röviden prímnek nevezzük azokat a természetes számokat, amelyeknek pontosan két osztójuk van a természetes számok között (maga a szám és az 1).*

Sherlock morcosan keresztbe tette a karját.

– Ez itt egy kutya – nézett jelentőségteljesen fiára Mami.

– Nyilvánvaló.

– Nem szeretem, ha ezt a szót használod – szólt figyelmeztetően Mami.

– Utálom, ha Billnek hívsz!

Mami nagyot sóhajtott, és lehajolt fiához.

– Hogy szeretnéd, hogy hívjalak?

– Sherlock! – vágta rá Sherlock. – Ő pedig itt Rőtszakáll – simogatta meg a kutya fejét. – Mycroft pedig nem jött meg.

– Ó, igen – emelkedett fel hirtelen Mami –, elfelejtettem mondani, hogy csak a hétvégén fog hazajönni…

Sherlock nem szólt egy szót sem, csak gépiesen továbbsimította Rőtszakáll vörös bundáját.

☼

Csipp. Csepp. Csöpp,
csöpög az eső.
Kipp. Kipp. Kopp,
kopog a tetőn.

K

attanó zaj szűrődött át a bezárt ajtón keresztül. Az ablak! Villant át Sherlock agyán a megoldás; Sherrinford biztos már megint megy valahova, csak most az ablakon szeretne kimászni! Sherlock kikászálódott az ágyból, halkan kilépdelt a szobából, és óvatosan, nehogy Mami felébredjen, átment bátyja szobájába.

– Hova mész? – suttogta.

Sherrin már a párkányon guggolt, mikor öccse betoppant hozzá.

– Sherlock, menj vissza a szobádba!

Sherlockot nem tántorította el a parancs, inkább beljebb merészkedett, és megállt bátyja előtt.

– Én is veled akarok menni…! – könyörgött vékonyka hangon Sherlock, és kérlelve nézett Sherrinre.

Sherrinford végignézett göndör, fekete hajú, kék pizsamába bújt öccsén, akinek jelenleg a hold fényétől ezüstösen ragyogott a szeme, aztán nagyot sóhajtott.

– Nem értem, miért hagyod, hogy a Mami Billnek szólítson – rázta meg a fejét, s barna haja csak úgy libbent a fején. – A Sherlock különleges, egyedi és felsőbbrendű név, soha ne alacsonyodj le a Billek szintjére. Megígéred nekem, Sherlock, hogy soha sem fogsz magadra Billként hivatkozni?

Sherlock olyan szinten kezdett el bólogatni, hogy majd' leesett a feje.

– Megmegmegmegmeg! – bizonygatta hevesen.

– Na, akkor gyere, Sherlock! – nevetett halkan Sherrinford, és miután kimászott az ablakon, Sherlocknak is segített kiszökni a házból, majd szaladni kezdtek az ezüstösen csillámló fűben ki a sziklás domboldalakig, ahol Sherrin játszani szokott. Mikor viszont odaértek, a fiú öccséhez fordult.

– Mit szeretnél játszani, Sherlock? – kérdezte mosolyogva.

Sherlock tanácstalanul gyűrögette a pizsamája szélét.

– Nem tudom… Te mit szoktál itt csinálni?

És Sherrin megmutatta, mit szokott csinálni: kalózkodik. Mert a kalózok izgalmas népség, bátrak és rettenthetetlenek, és olyan helyeket járnak be a világon, melyekre épeszű ember nem teszi be a lábát, ők azonban felfedezik és meghódítják, és a csillagok vezetik őket útjuk során…

– Meg a keleti szél, igaz? – kérdezte érdeklődve Sherlock. – Mycroft mesélt róla. A Papit is ő vitte el?

– Mármint a szél? A keleti szélnek óriási hatalma van, Sherlock; elvisz és visszahoz embereket, cselekedhet jót és rosszat is, de… a keleti szél te magad is lehetsz.

Sherlock értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Elvihetek és visszahozhatok embereket?

– Megmentheted az embereket a gonosz kalózoktól – kacsintott Sherrinford –; szerintem ez egy nagyon nemes feladat lenne a számodra, Sherlock.

– És Mycroft?

– Szerintem ő egyszer király lesz, vagy kormányzó, vagy… Talán ő maga lesz a Brit Kormány! – nevetett fel Sherrin. – Na, gyerünk, Sherlock kalóz! Kalandra fel, mert mindjárt jön a keleti szél!

Sherlock és Sherrinford szaladni kezdtek a dimbes-dombos, sziklás-köves talajon, egészen közel a széléhez, mikor Sherrin a nagy futás közben hirtelenjében eltűnt mellőle. Sherlock döbbenten nézett oldalra, hogy hova tűnt a bátyja, de sehol sem találta – még a szakadékba is benézett, de ott sem látta, igaz, túl nagy volt lent a sötétség még a világító hold ellenére is.

– Sherrin…! – kiáltotta. – Hol vagy?

Sherlock mindenfelé nézelődött, de Sherrinford eltűnt a szeme elől.

– Gyere elő!

Órákig állt egy helyben, egy tapodtat sem mert mozdulni, és közben szépen lassan eleredtek a könnyei, melyek néhány perc múltán már esőcseppekkel vegyültek. A sötétség egyre közelebb és közelebb kúszott hozzá, s lassan teljesen körbeölelte őt, amitől Sherlock mind jobban és jobban félt. A hideg a bőre alá férkőzött, vasmarokkal szorítota őt, ennek ellenére nem akart elmnenni, nehogy elkerüljék egymást Sherrinnel, de mikor hajnalodni kezdett, nem mert továbbra is kint maradni. A Mami hamarosan felkel, és ha észreveszi, hogy eltűntek, abból nagyon nagy baj lesz. Szélsebesen száguldott hazafelé, és közben egyre másra abban reménykedett, hogy talán Sherrin már az ágyában van, és az igazak álmát alussza. A bátyja ablakán nem tudott visszamászni, viszont a családból egyedül ő tudta, hogy Mami egy alul kifúrt, koponyára emlékeztető dísztárgyba rejtette a lakáskulcsot. Sherlock kivette, óvatosan kinyitotta az ajtót, majd amilyen halkan csak tudott, felosont az emeletre. Sherrin szobája előtt megtorpant egy pillanatra, de képtelen volt benyitni hozzá. Minden ízében remegve ment be a saját szobájába, és bújt a takaró alá.

Másnap reggel a Mami sikoltása és egy rendőrautó villódzó fénye ébresztette fel…

 

☼

– E

zt miért nem mesélted el nekem sohasem?

Mycroft az ajtófélfának támaszkodva figyelte Sherlockot, karjait keresztbe téve, szigorú szemekkel nézte, ahogyan öccse a fal felé fordulva, csecsemőpózban gubbaszt.

Sherlock megvonta a vállát.

– Ne vonogasd a vállad! – csattant fel Mycroft. – Válaszolj!

– Mert féltem! – kiáltotta Sherlock, és végre hátat fordított a falnak. – És azóta is félek…

Mycroft alig hallgatóan szusszantott egyet.

– Féltél… Bizonyára Sherrinford is félt, drága öcsém, amikor lezuhant a szakadékba, és egész éjszaka ott feküdt és kínlódott, amíg meg nem halt…

Sherlock szemében fájdalmas tűz lobbant Mycroft szavait hallva, és habár legszívesebben vitába szállt volna vele, mégsem tette. Tudta, hogy alapvetően igaza van a bátyjának, ennek ellenére egy kicsit mégis igazságtalannak érezte az ellene felhozott vádakat. 

– És te?

Mycroft értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– Mi van velem?

– Miért nem mondtad meg, hogy később jössz haza? Nem volt a kollégiumban egy telefon?

Mycroft mérgesen elfintorodott.

– Bocsáss meg, öcsikém, ha a tanulmányaimat előrébb helyezem nálad!

Sherlock arca paprikavörösre pirult a dühtől, és remegve, kezét ökölbe szorítva állt egyenesen Mycroft elé.

– Azt mondtad, soha nem fogsz egyedül hagyni! – ordította. – Mégis évközben is egyedül vagyok itthon, és még nyáron sem igyekszel hazafelé!

– Nem fogom az egész életemet feladni azért, hogy a gyermeteg lelkedet ápoljam, Sherlock! Nőj felé végre! Az életed egyetlen biztos pontja te magad leszel; neked kell megteremtened és felépítened az életed, én csak mankóként lehetek jelen! Nem alapozhatsz mindent arra, hogy majd Mycroft megoldja, és ő úgyis ott van, mert ez nem lesz mindig így!

Sherlock dühödt mozdulattal dörzsölte meg a szemét, mert belement valami.

– És jobb lenne – folytatta hidegen Mycroft –, hogyha Rőtszakálltól is minél előbb megszabadulnál, mert az ő halálát is nehéz lesz feldolgozni.

– Rőtszakáll nem fog meghalni! – jelentette ki mereven Sherlock.

– Előbb-utóbb mindenki meghal, és minden szív megszakad. Senkihez se akarj kötődni, Sherlock, mert akárcsak én, mindenki más is fájdalmat fog okozni neked; még egy ártatlan kutya is.

Sherlock döbbenten, fájdalommal telve figyelte bátyját, és remegő hangon szólalt meg:

– Rőtszakáll a barátom…

– Én pedig a bátyád, öcsikém.

Mycroft lezártnak tekintette a beszélgetést, és magára hagyta Sherlockot a szobájában.

☼

M

ycroft elfordult az ablaktól, melyen ezernyi esőcsepp csordogált lefelé egymás után, vékonyka vízcsíkot hagyva maguk után, és Johnra emelte tekintetét.

– Ez volna az én öcsém dióhéjban összefoglalt története, doktor Watson. Hogy tetszett?

– Szomorú volt – válaszolta halkan John.

Mycroft ezt meghallva felnevetett.

– Mire számított?

John az igazat megvallva, semmire sem. Valahogy el sem tudta képzelni, hogy bármelyik Holmes fivér is valaha lehetett gyerek. Ők annyira… mások, hogy azon sem lepődött volna meg, ha megtudja, hogy ők már eleve felnőttként jöttek a  világra. 

– Mi lett Rőtszakállal? – kérdezte végül John.

– Meghalt, természetesen. Elütötte egy autó.

– És az édesanyjuk megtudta végül, hogy Sherlock ott volt, amikor Sherrinford… meghalt?

Mycroft bólintott.

– Elmondtam neki a Sherlockkal való beszélgetésem után.

Mycroft vetett még egy utolsó pillantást a zuhogó esőtől vizes kertre, aztán újból leült Johnnal szemben.

Hallgattak.

Hallgatták az esőt.

Hallgatták a kandallóban ropogó tűz hangját.

Hallgatták a csöndet.

Hallgatták a múlt zajos visszhangját.

– Sherlock elő fog kerülni…? – kérdezte nagyon halkan, nagyon bizonytalanul, ki nem mondva, de mégis éreztetve a „valaha” szócska súlyosságát.

– Egész biztosan, John.

„Valamikor.”

Vége

Megjegyzések:

Sherrinford Holmes ––> Valójában Sherlock Holmes eredeti neve ez lett volna, azonban miután a kiadó visszadobta Doyle kéziratát, megváltoztatta Sherlockra. Ma már léteznek nem canon-hű írások, melyekben Sherrinfordot állítják be a legidősebb fivérnek, nekem azonban jobban tetszett középső gyereknek.

Sherlock és a Mami közötti beszélgetés csillaggal jelölt része a Wikipédia „kutya” és „prímszámok” szócikkének első mondatai.