Untitled ~ Pilot

Az "Untitled" egyfajta sorozat lesz; egypercesek, drabble-ök gyűjteménye. Ezen címke alá fog kerülni minden olyan történet, amely rövid, nincs címe, és ahol azt szeretném, ha ti, olvasók gondolnátok ki a történet végkifejletét. Jómagam nagyon szeretem az olyan írásokat, amiken gondolkodni kell, ahol nincsenek kifejtve példának okáért az érzelmek, vagy a cselekmény, hanem nekünk kell kitölteni a hézagokat. (Harry Potter történetekből eddig tizenhárom hasonlót írtam, ezeket Drabble címen elolvashatjátok.)

Kellemes olvasást! :) 

Kórház. Most.

MH

Csak ennyi állt az üzenetben, Sherlock mégis tudta, hogy Johnnal valami szörnyűség történt. A 221B-től vezető út a Bartsig még soha sem tűnt olyan hosszúnak, mint azokban a percekben; Sherlock legszívesebben betörte volna a taxi vezetőfülke és utastér közötti ablakát, megragadta volna a kormányt, és tövig nyomta volna a gázpedált, csakhogy minél hamarabb odaérjen a kórházba. 

Mire a Bartshoz értek, a szitáló eső mindent vízcseppekkel lepett el, s Mycroft az esernyője jótékony védelme alatt állva várt öccsére. Ahogy Sherlock kiszállt a kocsiból, akaratlanul is megrohamozták a három évvel ezelőtti emlékek, ahogyan tízlépésnyire a bejárattól feküdve próbálta elhitetni Johnnal, hogy halott. Az akció sikeres volt, a számára utána követkő évek ugyancsak, de nem ilyen visszatérést tervezett, főleg nem itt, ezen a helyen. 

− Mi történt? – szegezte bátyjának a kérdést.

− Autóbaleset.

− John nem is tud vezetni!

− Ő nem, de a taxisok általában igen. 

Sherlock kezei ökölbe szorultak a kabátja zsebében.

− Hol van?

− Az intenzíven. 

Sherlock kikerülte Mycroftot, és sebesen az intenzív irányába indult. 

John a huszonkettes szobában feküdt, falfehéren, bekötött fejjel, gépre kapcsolva, az ágya mellett a szőke hajú Mary virrasztott, apró tenyerében férje kezét fogva. Utálatos volt, ahogy John kinézett. Sherlock sosem látta őt ennyire magatehetetlenül, ennyire védtelenül, ennyire… ilyennek. Még akkor sem, amikor először találkoztak. John a botjával együtt is egy kemény, erős, mindenre elszánt férfinak tűnt (és az is volt), de most…

Mary hirtelen felpillantott, egyenesen Sherlock szemeibe nézett, de Sherlock képtelen volt állni a tekintetét, és elhagyta a kórházat. Legközelebb egy hét múlva tért vissza, akkor, amikor John felébredt a kómából. 

Mary épp egy kis harapni valóért ment ki a büfébe, így Sherlock zavartalanul, de kissé idegesen lépett be a szobába. A beteg felé fordította az arcát.

− Hello, John! – köszönt halkan Sherlock.

John szaporán pislogott, és értetlenül szemlélte a belépőt.

− Se… khm… segíthetek valamiben?

Sherlock szíve hatalmasat dobbant, de a válaszadástól megkímélte a büféből visszatérő Mary, aki férjéről Sherlockra ide-oda pillantgatott. 

− Mary! – mosolyodott el John. – Én épp kérdeztem az urat… - John nagyot ásított -, hogy segíthetek-e neki valamiben.

Sherlock hatalmasakat nyelt, és nagyon fegyelmeznie kellett magát, hogy ne tegyen semmi butaságot, így mielőtt még Mary habogva megszólalt volna, gyorsan közben vágott.

− Én vizsgáltam a balesete körülményeit, és gondoltam benézek, hogy van, doktor Watson. Sherlock Holmes – nyújtott kezet. 

John kissé erőtlenül megszorította a felajánlott jobbot, és elmosolyodott.

− Áh, köszönöm, Mr. Holmes, már sokkal jobban.  

− Ez remek hír. Nos, én megyek is, pihenjen csak tovább. Mrs. Watson – biccentett, és már lépett is ki a kórteremből.

Sherlock két dolgot tudott biztosan: az első, hogy a kómából felébredők közül sokan elfelejtenek bizonyos dolgokat, néha a teljes életüket is. Egyeseken visszatér az emlékezete, egyeseknek nem. A második pedig, hogy neki szüksége van Johnra, a legjobb barátjára, és ha esetleg nem is fog visszatérni az emlékezete, akkor is mindent meg fog tenni, hogy ők ketten újból egymás életének részesei legyenek.