A néma katona ~ Első fejezet

Mielőtt belevágnánk a történetbe, engedjétek meg, hogy egy közérdekű közleménnyel nyissak.

Pár nappal ezelőtt megdöbbenve vettem észre, hogy az egyik történet hozzászólásához íródott válaszomnak nyoma veszett. Nem riasztottam Sherlockot, hogy ugyan keresse már meg, de a ti figyelmeteket felhívnám arra, hogyha maximum egy héten belül nem kaptok választ a kritikáitokra, akkor szóljatok a chatben, mert előferdülhet, hogy egyszer már válaszoltam, csak a blogspot önkényesen törölte azt. 
Köszönöm! :)

És akkor a fic...

~§~

A Watson család sok mindenen ment keresztül, így a költözés mellett döntenek. Sherlock Holmes pedig unatkozik, így jobb dolga nem lévén Watsonék minden lépését szemmel tartja az ablakából, és gyanúja, miszerint a család szöszke fia nem beszél, egy családi veszekedés alkalmával be is bizonyosodik.

A néma katona

Sherlock az ablaknak nyomódott orral leste a szemben lévő ház minden rezdülését. A négytagú szomszédcsalád tegnap költözött be, és Sherlock valamiért kötelességének érezte, hogy megfigyelés alatt tartsa őket. Nem értette miért, de minden tudni akart róluk - mindent, amit eddig még nem tudott. 

Tudta, hogy Watsonnak hívja a családot, és hogy a férj megcsalta a feleségét; a viszonynak azonban vége lett, és hogy a házaspár rendezze a kapcsolatát, új életet kezdtek és elköltöztek. A párnak két gyereke volt: egy barna hajú, tíz-tizenegy év körüli lány és egy Sherlockkal egyidős szőke hajú kisfiú. A lányt eléggé lázadó és hisztis természettel áldotta meg az ég, mindig mindenért patáliát csapott, és dühét az esetek kilencven százalékában az öccsén töltötte ki. A fiú ezzel szemben csendes, visszahúzódó típus volt, oly annyira. hogy igazából két nap alatt egyetlen egyszer sem hallotta, hogy megszólalt volna. Persze magyarázhatta ezt azzal, hogy a ház az utca túl oldalán állt, hogy a falak vastagok, a fiú meg csendes, mégis valamiért tudta - egyszerűen csak tudta -, hogy igaza van. Mellesleg az anyja mindig aggódó pillantásokkal illette egy szem fiacskáját, az apja viszont inkább dühös szemeket meresztett rá. Egyértelműen látszott, hogy valami nem stimmel abban a házban, abban a családban, és Sherlock oldalát rettentően fúrta a válasz a kérdésre: mi történhetett?

És ez volt az az ok, amiért most is az ablakban lógott, és kémlelte a szomszédokat, egészen pontosan a legfelső szint középső szobáját figyelte, ahol a szőke lakott. 

Sherlock meredten nézte a szobát, már-már szuggerálta, csakhogy történjen valami, mikor az ablakban hirtelen felbukkant egy szőke üstök, egy kék szempár, meg egy pisze orr. A fiú pislogott kettőt-hármat, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Sherlock döbbenten állt az ablakban, majd leugrott a kis sámliról, melyen eddig állt, és kopogás nélkül berohant bátyja szobájába.

− Mycroft! Mycroft! Képzeld, visszanézett rám!

Mycroft Holmes tizenhárom éves nagyfiú volt (évei számát tekintve is, meg testalkatilag is), s az íróasztalánál ülve épp egy négyujjnyi vastag könyv fölött görnyedt, melyből a legfontosabb információkat kijegyzetelte. Asztalán halmokban állt a rengeteg papír, toll, kihúzó, meg könyv, és habár az avatatlan szem úgy vélte volna, Mycroft íróasztala a legtökéletesebb példa a káosz prezentálására, ő és az öccse tudta, ez nincs így: a káosznak is megvan a maga rendszere, mely szerint felépül, épp ezért lehetetlenség nem átlátni rajta. 

Mycroft felnézett gyöngybetűkkel rótt füzetéből, és szigorú tekintetet vetett öccsére.

− Sherlock, megkértelek, hogy ne rohangássz ki meg be a szobámba, és hogy mielőtt bejössz, kopogj!

− Nem értem, minek kell kopogni? – tárta szét a karját Sherlock. - Talán valami titkosat, vagy illegálisat művelsz itt?

− Nem. Ezt követelik meg az illemszabályok.  

− Ah, ez unalmas... - biggyesztette le a száját Sherlock. − Csak vesztegetném az időmet a kopogással, mikor valami nagyon fontosat kell mondanom.

Mycroft letette a tollát, és szembefordult Sherlockkal.

− Oh, hallottam, amit mondtál. Visszanézett rád a szomszéd gyerek. Megjegyzem, az is illetlenség, hogy egész nap az ablakban lógsz, és bámulod őket.

− De hát ha valami furcsaság van körülöttük! A szőke gyerek egész álló nap meg sem szólal! 

− Tényleg? 

Mycroft olyan szemekkel nézett Sherlockra, hogy abból tökéletesen kivehető volt a kívánság, miszerint egyszer Sherlock is kipróbálhatná, milyen egész nap nem szólni egy szót sem.

− Meg akarom tudni, miért nem beszél! – tette durcás kisgyerek módjára csípőre a kezét a kisfiú.

− Sherlock – emelte meg szigorúan a hangját Mycroft -, ne avatkozz bele annak a családnak az életébe! Ez az ő magánügyük, neked semmi közöd hozzá! 

Sherlock lángoló, lázadó tekintettel figyelte bátyját.

− Ne keljen szólnom a mamának – figyelmeztette őt Mycroft, mire Sherlock dühösen fújt egyet, és kivágtatott a szobából, maga után jó erősen bevágva a szobaajtót, és törökülésben leült az ablak melletti sarokba. A macija most is ott várta őt, játékra készen, de Sherlock nem foglalkozott vele. Összetámasztotta a tenyerét, és gondolkozni kezdett. Valahogyan kapcsolatba kell lépnie a fiúval, de átmenni nem mehet át hozzá, azt Mycroft egész biztos észrevenné, felhívni sem hívhatja fel őket, mert Watsonék még nem kötötték be a telefonjukat, így tehát valami egyszerű, mégis nagyszerű megoldáshoz kell folyamodnia. Feltápászkodott a földről, felállt a sámlira, és kinézett az ablakon. A fiú szobája sötéten ásított, ellenben a konyhával, ahol a család vacsorázott. Ahogy Sherlock elnézte őket, rá kellett jönnie, hogy a vacsorarítusuk pontosan olyan néma csendben zajlik, ahogy az ő családjánál szokás: a kötelező köröket, minthogy „Milyen napotok volt?” valószínűleg már letudták, és most mindegyikük hallgatásba burkolózik; félő, hogyha többet mondanak a kelleténél, akkor csak veszekedésbe torkollik az egész procedúra. Így aztán a tányérjukat bámulják, mint egyfajta menedéket.

Az anya ekkor felállt, az ablakhoz sétált, és kitárta, hogy egy kis friss levegő járja át a helyiséget. Az evőeszközök halk, hétköznapi csörömpölése, természetellenesnek hatott Sherlock számára egy olyan családban, ahol ennyire nincs rendben semmi. 

A szőke fiú letette villáját és kését, majd rövid karjaival a ketchupos flakonért kezdett nyújtózkodni, ám se a karja nem nyúlt meg, se a flakon nem ugrott közelebb hozzá. Az anyja már épp nyúlt volna érte, hogy odaadja a fiának, mikor az apa durván ráreccsent.

− Ne add oda neki!

− Frank! – hüledezett a nő.

− Ha kell neki, majd megkér valamelyikünket.

A fiú lassan leengedte a kezét, aztán megragadta a szék oldalát, hogy leszálljon, és átmenjen az asztal túlsó felére, de az apja újból megszólalt.

− Maradj a helyeden, John! – dörrent rá. 

(John: Bibliai eredetű, héber név, Yohhanan névből, illetve ennek latin - Johannus - formájából származik. Jelentése: Jahve megkegyelmezett)

− Ha nem bírod kinyitni a szádat, hogy elkérd azt a rohadt ketchupot, akkor nem kapsz belőle! Egyél, vagy tűnj a szemem elől!

(Átlagos, unalmas név, semmi különleges nincs benne, mint mondjuk a Sherlockban. Amikor egy John bemutatkozik, az emberek nem fognak visszakérdezni, hogy "Bocsánat, nem értettem a nevét. Megismételné?" A John nevet mindenki ismeri, a John név rövid, a John név pórias, a John név egyszerű; a John név nem illik egy olyan különleges személyhez, mint ehhez a néma Johnhoz.)  

John sírásra görbült ajkakkal, könnyes szemekkel kászálódott le a számára magas székről, és elfutott az emelet irányába, majd öt másodperc múlva felgyulladt a szobájában a villany, és ő lehuppant az ágyára. Szemeiből patakozottak a könnyek, de ő egy dühös és suta mozdulattal letörölte őket. Nyelt egy párat, hogy a szakadatlan sírást visszakényszerítse oda, ahonnan jött, aztán csak ült és ült az ágyán, mint egy összetört játék. Pár perc múlva azonban felnézett, kibámult az ablakon, és a meglepettségtől eltátotta a száját, mikor megpillantotta a szomszéd ház ablakában a pár órával ezelőtt látott, barna, göndör hajú fiút. John odasétált az ablakhoz, ráállt egy magas stócokba pakolt képregényre, és rákönyökölt párkányra. 

A barna és a szőke hajú fiú farkasszemet nézett egymással, amit végül a barna tört meg. Sherlocknak zseniális ötletet támadt. Leugrott a sámliról, az íróasztalához rohant, kivett belőle egy nagyalapú füzetet, és lila filctollat, és visszalépett a sámlira. Szerencsére John még mindig ott állt, így gyorsan lefirkantott pár szót, és felmutatta a füzetet.

Szia, John Watson! Én Sherlock Holmes vagyok.

John szemei elkerekedtek, de nem teketóriázott sokáig, ő is füzetet vett elő, és egy zöld filctollal írni kezdett.

Honnan tudod a nevem?

Apukád most tudatta az egész utcával.

Nem szokott ő mindig ilyen mérges lenni…

Csak mióta nem beszélsz.

John bólintott.

Régóta laktok itt?

Amióta Mycroft az eszét tudja.

Az ki?

A bátyám. Hét évvel idősebb.

Nekem egy nővérem van. Bár már biztos láttad őt. (Sokat leskelődsz.)

Igen, eléggé agresszív. (Érdekes vagy.)

Az mit jelent? (Én? Miért?)

Durván bánik veled. (Te. Mert nem beszélsz, de e nélkül is érdekelnél.) 

John hirtelen hátrakapta a fejét, mikor az ajtaja óvatosan nyílni kezdett. Gyorsan leugrott a képregényekről, és mire az anyja belépett a szobába, már a párnája alá rejtette a füzetet, meg a tollat.

Sherlock sejtette, hogy John már nem fog visszajönni, és jól is gondolta. Mrs. Watson behúzta a függönyt, és ahogy Sherlock az órájára nézett rájött, hogy neki is lassan ideje a lefekvéshez készülődnie. Se Mycroftnak, se a maminak nem szólt a Johnnal való „beszélgetéséről”, de másnap reggel hétkor még kifüggesztett egy üzenetet az ablakba Johnnak.

Elmentünk megvenni a tanszereket. Majd jövök.

SH