Hogyan kérjük meg John Watson kezét?

 Fluff, fluff és fluff! Soha nem írtam még ennyire fluffot, mint ez a novella, de ez most tényleg az. A vége  talán még egy kicsit folyik is, mint a szomszédunk délután fél kettő óta folyó locsolója. (Most 16:58 van.) Szóval, így tessék olvasni. :D

A címből azt hiszem, kiderül, hogy Sherlock nagy gondban van. :3

Sherlock lassan egy hónapja hordozott kabátja zsebében egy apró, kék bársonyos dobozkát (azért kék, mert az remekül megy John szőke hajához), benne egy szép (teljesen átlagos) arany karikagyűrűvel. Mivel a gyűrű pontosan ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik másik arany karikagyűrű, így gondolkozott rajta, hogy választ egy feltűnőbbet, de rájött, hogy talán sem ő, sem John nem igazán preferálná, ha valami gigantikus, csiricsáré kő állna ki a gyűrű közepéből.  

Odáig egészen könnyen eljutott, hogy megvegye az ékszert – főleg, miután Mycroft mondta, hogy látta Johnt, amint esküvői tortákat nézeget egy kirakatban -, de hogy hogyan kéne odaállni a barátja elé, és megkérnie annak kezét, az már más kérdés volt. Még akkor is ezen járt az esze, amikor Mycroft beállított hozzá. Beszélt valamiről, ami Sherlockot teljes mértékig hidegen hagyta, aztán már csak arra eszmélt, amint a bátyja gúnyosan rámosolyog.

− Mikor szándékozod neki odaadni? 

− Kinek és micsodát? – kérdezett vissza hűvösen Sherlock.

− Ugyan már, Sherlock… A kabátodban lévő gyűrűt Johnnak.

− Amikor jónak látom; ez nem tartozik rád.

− De, igen, rám is tartozik, mivel szabaddá kell tennem magam az eljegyzés megünneplésére, utána pedig az esküvőre. A tanúnak mégiscsak illik ott lenni.

Sherlock meglepetten felvonta a szemöldökét.

− Tanú? Mégis ki mondta, hogy te leszel a tanúm? Oh, vagy John tanúja akarsz lenni?

− Édes öcsém, ki más lenne a tanúd, ha nem a saját bátyád?

− Mondjuk Lestrade – vágta rá hidegen Sherlock.

− Gregory John tanúja lesz.

− Akkor Molly!

Mycroft vetett egy leereszkedő pillantást Sherlockra, aztán felállt John kanapéjáról.

− Sok szerencsét a… lánykéréshez – villantott rá egy kissé gonosz mosolyt, és kisétált az ajtón.

*

Sherlock először arra gondolt, hogy a legegyszerűbb, legsherlockosabb az lenne, ha írna Johnnak egy sms-t, ezzel is elkerülve mindenfajta felhajtást. Előkapta a mobilját, és bepötyögte az üzenetet.

Vettem egy jegygyűrűt.

-SH

Aztán úgy döntött, hogy habár Johnnak ennyiből is értenie kéne, azért még hozzáír egy szerinte nyilvánvaló dolgot.

Vettem egy jegygyűrűt. Házasodjunk össze.

-SH

Izgatottan lenyomta a „Küldés” gombot, és várta John reakcióját. A mobilja egy percen belül üzenetet jelzett.

Sajnálom, Sherlock, de az öcsém vagy. A vérfertőzést a törvény bünteti.

-MH 

Sherlock egy pillanatig döbbenten bámult, aztán visszakereste az elküldött üzenetet, és hitetlenkedve nézte, hogy Mycroftnak küldte a házassági ajánlatát. Már majdnem dühösen félrehajította a telefont, mikor újabb üzenete érkezett.

Remélem, most nem küldöd el neki is ezt a nevetséges üzenetet. John romantikus alkat.

-MH 

Sajnos, kénytelen volt egyetérteni a bátyjával. John nyálasan romantikus, az ostoba barátnőinek is maga írt verset. Ezzel az üzenettel lehet, hogy csak azt érné el, hogy barátja duzzogva különszobába költözne, így aztán gyorsan kitörölte az üzenetet.

Rendben, ha John romantikát akart, hát megkapja. Mivel gyakorlatilag egy (négy) gyilkosság hozta őket össze, mi is lehetne romantikusabb, ha egy gyilkosság megoldása közben erősítenék meg a kapcsolatukat? Már csak jönnie kell egy jó kis kacifántos ügynek, és meg is van oldva minden probléma.

Mint később kiderült, ez sem túl jó időpont egy kézkérésre, mivel a tetthelyen erősen a figyelem középpontjába kerültek. Lestrade le sem szállt a nyakukról, az ő nyomában mindig ott loholt Donovan, Donovan nyomában meg Anderson, John pedig annyira john, hogy amint egy pillanatnyi lélegzethez jutottak, és Sherlock ránézett, azonnal elfelejtette azt a keveset is, amit mondani akart a gyűrűvel kapcsolatban.  

A következő ötlete az volt, hogy menjenek el Angelóhoz. Igaz, hogy ott sem lesznek egyedül, de legalább nem velük fog mindenki foglalkozni. Persze, ha megkérné Angelót, hogy egy pár órára kettesben lehessen ott Johnnal… 

Angelo persze azonnal beleegyezett. Sherlocknak bármit.

Találkozzunk Angelónál.

-SH

Ott leszek.

-JW

Sherlocknak nem kellett sokat várnia a kis olasz étteremben, John öt perccel később megérkezett. Szerencsére most csak egyszerű betegségeket kellett ellátnia, és nem műtenie, így nem volt annyira fáradt, mint máskor. John meglepetten nézett körül, mikor rájött, hogy csak ők ketten vannak, de örömmel ült le Sherlockhoz. Az ételt szinte azonnal felszolgálták nekik, és John jóízűen látott hozzá az evéshez. Sherlock bekapott egy-két falatot, aztán megköszörülte a torkát.

− Khm… John…

− Igen? – pillantott fel a megszólított.

− Arra gondoltam… - Oké, még egyszer. – Arra gondoltam, hogy… hogy hazavinnék egy fejet. Egy hulla fejét. Gondoltam megkérdezlek, elvégre a múltkor is eléggé megijedtél tőle, aztán meg felhúztad magad. Megjegyzem, nem tudom miért ijedtél meg, mikor egy csomó hullát láttál már.

 − Oh, bocsánat – forgatta meg a szemeit John -, addigra már leszoktam a kannibalizmusról, és elfelejtettem, milyen érzés, ha kinyitom a hűtőt, és egy hulla bámul vissza rám. De köszönöm, hogy visszahoztad ezeket a kellemes emlékeket. 

− John, a szarkazmust inkább hagyd rám.

A vacsora további része normális beszélgetéssel telt, de Sherlock közben ezerszer is elátkozta magában John (gyönyörű) kék szemeit, amik annyira kíváncsian és érdeklődve lesik őt, elátkozta a kissé hegyes orrát, amit néha képes az egekbe emelni, elátkozta a szőke, gondosan nyírt haját, meg a kék pulóverét, amit ő vett Johnnak, és ami most is rajta van, és ami pontosan olyan kék, mint az ő, Sherlock, sálja. Meg amilyen a jegygyűrűs doboz is, amely ólomsúlyúvá tette az eddig szeretett kabátját.

De Sherlock nem lett volna Sherlock, ha feladja. Akarta Johnt, így eszébe jutott, hogy olyan helyzetet kéne teremtenie, amiben nem látja John kék szemeit, az orrát, a haját és a pulcsiját. Bár, a hajával még talán kivételt tehet… Az egyetlen olyan alkalom, amikor mindegyik feltételt meg tudja teremteni, az egy szeretkezés. Mivel olyankor gyakran van csukva a szemük, nem láthatja John szemét, orrát, haját és nyilvánvalóan pulóver sem lesz rajta. 

Végül az egészre csak a szeretkezés utáni pihenés közben tudott sort keríteni, amikor John ott feküdt a mellkasán. Nem baj – gondolta Sherlock – ez így tökéletes. Semmit sem lát, csak a plafont. Az éjjeliszekrény fiókjába gondosan beletett dobozt kivette, és halkan megszólalt.

− John!

− Hm…? 

Sherlock habozott egy pillanatig, aztán olyan gyorsan hadarta el a mondókáját, mintha épp az egyik következtetését mondaná.

− Vettemegyjegygyűrűtházasodjunkössze!

Először arra számított, hogy John azért hallgat, mert megdöbbent, de mikor meghallotta a mellkasa felől jövő furcsa hangot, rájött, hogy szó sincs erről.

John álomba szenderült, és édesdeden hortyogott a mellkasán.

Sherlock csalódottan rakta vissza a gyűrűt a fiókba. 

Másnap reggel John arra ébredt, hogy egyedül fekszik az ágyban, ezért gyorsan elment lezuhanyozni, aztán magára kapott egy pólót, meg egy alsót, meg egy nadrágot, és kiment a nappaliba. Sherlock ott ült a foteljában, a szokásos pizsama, kék köntös kombinációjában, és valószínűleg elmélyülten bolyongott elmepalotájában.

− Jó reggelt, Sherlock – köszöntette őt John, és egy apró csókot nyomott Sherlock ajkára.

− John – bólintott Sherlock.

− Hogyhogy ilyen korán fent vagy? – kérdezte őt John, és elment egy kis kávét készíteni magának.

− Gondolkoztam.

− Min?

− Rajtad.

− Rajtam? – állt meg a cukros üveg tetejének levétele közben John, és barátja felé fordult. – Miért?

Sherlock dühösen az arcába temette a kezét.

− Mert te annyira… - Nem találta a megfelelő szavakat.

− Annyira mi vagyok, Sherlock? 

John nem tudta eldönteni, hogy hogyan reagáljon Sherlock félig-meddig ki nem mondott szavaira, így inkább otthagyta a kávét előkészítését, és leült Sherlockkal szembe a foteljába. Sherlock viszont még mindig nem válaszolt, csak idegesen és türelmetlenül összeborzolta a haját. (Ami még így sem volt borzos…)

− Annyira mi vagyok, Sherlock? – ismételte meg a kérdést.

− John!

− Tessék? – tárta szét a karját John.

− Nem, nem szólítottalak, hanem te, John, annyira john vagy.     

John szaporán pislogott, aztán rázni kezdte a fejét.

− Azt hiszem, most a szokásosnál is nehezebben tudlak követni…

Sherlock keze-lába türelmetlenül járt, mint egy hiperaktívnak, aztán vicsorogva. dühösen megszólalt.

− A… a kék szemed mindig annyira csillog, mikor rám nézel, a… az orrod meg, mint a… mint a sünöké, tegnap ráadásul az a kék pulcsi volt rajtad, amit én adtam neked, és ami megfelelően kiemeli a szemed színét, meg a szőke hajadat. És a hajad! A mindig gondosan fésült és nyírt hajad, ami kissé félrecsapva áll a homlokodnál…!

John hirtelen semmit sem tudott kinyögni, de végül egy perc hallgatás után csak szóhoz jutott.

− Hát, nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e, vagy sem.

− Lassan két napja teljesen megőrjítesz! – csattant fel Sherlock, ám amint meglátta John megbántott, sértett ábrázatát, nagyot sóhajtott.

− Meg akarom kérni azt a nyavalyás kezedet – bökte ki, majd felállt, a kabátjához ment, kivette belőle a kis, kék dobozt, és John kezébe nyomta. – Már egy hónapja megvettem, de sehogy sem tudtam rájönni, hogyan adjam oda neked, de most két napja elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak. És Mycroft is sürgetett, mert tudni akarja az esküvő időpontját.

John enyhén remegő kezekkel nyitotta fel a dobozka tetejét, és elmosolyodott, amint meglátta az arany karikagyűrűt. 

− Ez nagyon szép, Sherlock – mondta halkan John, mire Sherlock megforgatta a szemét.

− Egy egyszerű, átlagos karikagyűrű.

John helytelenítően összevonta a szemöldökét.

− Se nem egyszerű, se nem átlagos. Ez az én gyűrűm, tőled. Egyébként: igen.

Sherlock zavartan nézett Johnra.

− Mit igen?

− Igen, hozzád megyek.

− Tudom, hogy hozzám jössz.

John felnevetett.

− Jaj, te idióta – mondta szeretettel, majd felhúzta az ujjára a gyűrűt, és Sherlockhoz lépve megcsókolták egymást.