Vivussnak, aki kirángatott az írói válságból Lestrade-dal. Köszönöm! :)
Sherlocknak asszisztensre van szüksége, és a nyomozó, még ha sajátságos módon is, de mindig megszerzi, amit akar.
Sherlocknak asszisztensre van szüksége, és a nyomozó, még ha sajátságos módon is, de mindig megszerzi, amit akar.
Hogy lehet ennyire undorítóan nyugodt a város?!
Sherlock Holmes a Baker Street
221/B ablakánál állt, és csak nézte az alatta elterülő utcát, ahol az emberek
teljes nyugalomban sétálgattak, és ahol az autók is legalább ilyen lassúsággal
hajtottak végig – s mindeközben senkit sem érdekelt, hogy őt majd szétveti az
unalom. Napok óta mindenfajta adrenalinforrás elkerülte; az egyetlen
értékelhető esetnek az a rejtélyes hármas „öngyilkosság” bizonyult, amibe
egyelőre nem kapott nagyobb volumenű betekintést.
Továbbra is fintorogva leste lakóterülete minden rezdülését, mikor főbérlője, Mrs. Hudson belépett a nappaliba.
− Sherlock! – kiáltotta döbbenten.
– Mi ez a felfordulás?
Mindössze néhány napja adta ki a
lakást a fiatalembernek (jutányos áron, amiért elintézte férje
halálbüntetését), de arra nem számított, hogy szinte azonnal úgy fog kinézni
hely, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Mrs. Hudson egy-két dolgot
megpróbált a konyhában helyre rakni, csakhogy rendszerető természete
megnyugodjon, de végül feladta a harcot, és kézbe vette az aznapi újságot, mely
a földön hevert.
− Mit szól az öngyilkosságokhoz,
Sherlock? Ez ám az önnek való eset; három egyforma öngyilkosság…
− Négy – helyesbített halkan
Sherlock. Elhúzta a függönyt, és mereven figyelte, amint leparkol lakásuk előtt
egy rendőrautó. – Megvolt a negyedik, de ezúttal valami megváltozott.
− A negyedik? – kérdezett vissza
döbbenten Mrs. Hudson, és akárcsak albérlője, ő is az ajtó felé fordult, mikor
meghallotta a sietős lépteket.
− Hol? – tért a lényegre köszönés
nélkül Sherlock, amint felbukkant az ajtóban a szürkés hajú Lestrade nyomozó.
Annyira végtelenül unatkozott, hogy lassan akár egy eltűnt kiskutya után is
nyomozott volna, csak történjen már valami.
− Brixton, Louriston Gardens –
válaszolta Lestrade.
− És mi az új fejlemény – nem jött
volna ide, ha nem volna.
− Eddig nem hagytak búcsúlevelet…
− Tudom – bólintott Sherlock.
− … de ő igen. Velem jönne? –
Lestrade hangjából hallatszott némi sürgetés, de Sherlock ahelyett, hogy vette
volna a kabátját, zsebre dugta a kezét, és további kérdések feltevésével húzta
a nyomozó idegeit.
− Ki a halottkém?
− Tíz perccel ezelőtt még Anderson
volt, de valami családi ügy miatt sürgősen el kellett menni; helyette egy
Watson nevű orvost küldenek.
− Nem ismerem őt – rázta meg a
fejét Sherlock. – Képes velem dolgozni?
− Ő nem az asszisztense – rázta
meg a fejét Lestrade.
− De kell egy asszisztens! – nézett rá indulatosan Sherlock.
− Jön végre? – kérdezte kissé
emelt hangon a nyomozó.
− De nem rendőrautóban.
− Nagyszerű – hajolt meg egy
kicsit Lestrade, aztán gyorsan leviharzott a lépcsőn.
SHERLOCK
John Hamish Watson rohamtempóban
készülődött – már amennyire sánta lába ezt lehetővé tette. Nem sokkal este hét
után csörögtek a Halottkémi Hivataltól, hogy szükség lenne rá egy tetthelyen,
így aztán John élete első halottkémi teendőit fogja ellátni. Mióta hazatért
Afganisztánból, szinte ki sem mozdult aprócska, szegényes lakásából; teljes
letargiába volt zuhanva attól a borzalomtól, melyet elszenvedett a háború
során, végül azonban erőt vett magán, és több kórházba is beadta önéletrajzát,
hátha szerencsével jár. A Szent Bartemius kórház aztán kiközvetítette a halottkémesekhez,
és ő köszönettel rábólintott az ajánlatra. Jobb, mint a semmi.
John a hívás után öt perccel már
taxiba is ült. Alkonyodott, és mire a helyszínre ért, teljesen be is
sötétedett. Lesz talán éjfél vagy egy óra, mire hazaér, de igazából nem is
bánta – minél fáradtabb, annál kisebb az esélye annak, hogy aznap rátalálnak a
rémálmok. A taxiból kiszállva odasántikált a kordonhoz, pont akkor, mikor egy
színes bőrű rendőrnő beleszólt a walkie talkie-jába.
− Itt a Hangyás, beviszem!
Már épp indult volna, nyomában egy
kissé kócos, hullámos hajú, magas fiatalemberrel (vélhetően a Hangyással), mikor John megszólította a
nőt.
− Elnézést!
Mindketten felé fordultak.
− Igen? – nézett rá kérdőn a nő.
− Doktor John Watson vagyok, a
halottkém.
− Itt az új halottkém, őt is
beviszem – szólt bele újra a walkie talkie-ba, aztán Johnra emelte a
tekintetét. – Sally Donovan őrmester, üdvözlöm. Jöjjön, megmutatom a tetthelyet
– mosolyodott el, és anélkül, hogy a velük lévő férfit bemutatta volna,
továbbindult.
John ezen kissé meghökkent, aztán
kezet nyújtott a tőle legalább egy fejjel magasabb az idegennek.
− John Watson. – A férfi elfogadta
a felajánlott jobbot, ám a neve helyett valami teljesen mást mondott.
− Afganisztán vagy Irak? –
kérdezte érdeklődve.
− Tessék? – torpant meg John
döbbent-értetlenül.
− Afganisztánban volt, vagy
Irakban?
− Öhm… Afganisztánban, de honnan
tudja…?
− Nem tudtam, láttam – vonta meg a
vállát a fiatal férfi, és minden további nélkül követte Donovant a tetthely
felé.
John értetlenül nézett utána. Látta? Mi az, hogy látta? Sietősen a
„látó” után igyekezett, hátha némileg több információt sikerül kiszednie belőle.
− Honnan tudta, hogy
Afganisztánban jártam? – kérdezte újból, mikor beérte a férfit. Ő még csak
annyira sem méltatta Johnt, hogy ránézzen, helyette belépett egy romos,
emeletes ház ajtaján, és odalépett Gregory Lestrade felügyelőhöz – John azonnal
megismerte az újságok címlapjairól. Mióta elkezdődtek a sorozat-öngyilkosságok,
a nyomozó rendszeresen feltűnik a lapokban.
− Hol a holttest? – kérdezte a
rejtélyes férfi Lestrade-tól.
− Az emeleten – válaszolta a
felügyelő, aki aztán Johnt vette szemügyre. – Maga az új halottkém, igaz?
− Oh, igen… – Még be sem mutatkoztam – fedte meg magát. – John Watson.
− Remek, vegyen fel egyet. – Azzal
Lestrade John kezébe nyomott egy kék overált, mely biztosítja, hogy még egy
aprócska szösz se kerüljön róluk a bűntett helyszínére.
A hármas felsétált az
épület legfelső emeletére, ahol a holttest feküdt. Az idegen mindössze két
percet kapott, hogy körülnézzen, és John még később is azon gondolkodott, hogy
ha két perc alatt annyi információt tudott összegyűjteni, mint más talán
hónapok alatt, akkor vajon mit tudott volna meg, ha kap esetleg még egy percet?
Lehet még azt is meg tudta volna mondani, mit reggelizett az áldozat? John
ámulva hallgatta, szinte itta a férfi minden szavát, és közben jóformán semmi
mást nem tudott kinyögni, mint hogy „Fantasztikus!” és „Briliáns!”,
„Zseniális!”. És tényleg így is gondolta. Nagyon úgy tűnt, hogy a férfi
valójában nem látó, mindössze egy remek megfigyelési képességekkel rendelkező
ember. Olyan dolgokat lát meg, melyeket más nem, vagy ha igen, akkor is
elsiklik felette, nem tartja lényegesnek. Ő azonban nem követ el ilyen hibát.
Mikor azonban a férfi rájött egy
valószínűleg igen fontos dologra egy eltűnt bőrönddel kapcsolatban, rekordidő
alatt elviharzott a helyszínről, John pedig nem volt képes napirendre térni
efölött az egész képesség fölött. Így aztán visszatért a hullához, hogy
alaposan megvizsgálja, és biztosítsa a terepet, s közben a mellette álló
Lestrade-hoz fordult.
− Ki volt ez a férfi, uram?
− Sherlock Holmesnak hívják –
felelte Lestrade. – Tanácsadó detektív.
− Az mit is takar?
− Amikor egyszer-kétszer
zsákutcába futunk, hozzá fordulunk segítségért. Sherlock Holmes nagy ember,
furcsa képességekkel, és még furcsább munkamorállal. De a tanácsai hasznosak.
Egyszerűen csak ránéz valakire, és öt másodperc múlva elmeséli a fél életét.
− Sherlock Holmes egy pszichopata
– szólt közbe Donovan őrmester, és karba tett kézzel megállt az ajtóban. – Egy
pennyt sem kap azért, amit csinál, egyszerűen csak élvezi, és ez kirobbantja az
unatkozásából. A végén annyira fog unatkozni, hogy saját maga fogja elkövetni a
gyilkosságokat, és ő is akarja majd megoldani.
− Ugyan már, Donovan – csóválta a
fejét Lestrade. – Sherlock nem pszichopata, csak adrenalinfüggő. Arrogáns és
lenéző az emberekkel, és szeret kérkedni – néha legszívesebben orrba vágnám, de
én hiszem, hogy egyszer meg tud változni, csak kellene mellé valaki, aki
kordában tartja. Ahogy már mondtam, Sherlock Holmes nagy ember, és hiszem, hogy
egy nap − ha szerencsénk van − még jó ember is lehet.
John az elkövetkezendő másfél
órában még sokat gondolkodott azon, amit Lestrade (és Donovan) mondott. Minden
jel arra mutatott, hogy a főfelügyelő kedveli Holmest, és ha John őszinte akart
lenni magához, őt teljesen lenyűgözte Sherlock. Legszívesebben órákig
hallgatná, hogy kiről mit tud még mesélni. Vajon róla mit tudhatott meg azon
kívül, hogy Afganisztánban járt?
Mikor szerencsétlen Jennifer
Wilson holttestének megtörtént az elszállítása, John is útnak indult hazafelé.
Már épp átért a rendőrségi kordonon, amikor jelezte a mobilja, hogy üzenete
érkezett. Elővette a telefont, és megnézte az sms-t.
Baker
Street, 221/B. Ha nincs jobb dolgod, gyere.
-SH
John értetlenül nézte a kijelzőt.
Az „SH” monogram csalhatatlanul Sherlock Holmesra utal, de minek írna ő neki?
Hiszen szinte alig szóltak egymáshoz… És minek kéne a Baker Streetre mennie? Na
és honnan tudja a telefonszámát? Úgy döntött, hogy végül is ezekre a kérdésekre
csupán egy ember lesz képes válaszolni, és az maga Sherlock Holmes.
Honnan
tudja a telefonszámom, Mr. Holmes?
−JW
A válasz másodperceken belül
érkezett.
Szólíts
Sherlocknak. Ez egy végtelenül ostoba kérdés volt, John. Tudakozó.
-SH
Aha, hát persze, gondolhatta volna…
És
miért kellene a Baker Streetre mennem?
-JW
Mert
az asszisztensemnek mellettem a helye.
-SH
John szemei elkerekedtek. Asszisztens? Mi az, hogy az
asszisztense?
Nem
vagyok az asszisztensed. Halottkém vagyok.
-JW
De
igen, az vagy. Segítettél a nyomozásban, nem hátráltattál, és elismerted az
intelligenciámat. Az asszisztensem vagy.
-SH
És
a lakótársam.
-SH
− Lakótárs?! – kiáltotta elképedve
John.
Mégis
mióta vagyok a lakótársad?
-JW
Két
óra, huszonöt perce. Hegedülök. Zavar?
-SH
John figyelmen kívül hagyta a
kérdést, és inkább a saját aggályaival foglalkozott.
Nem
gondolod, hogy ez egy kicsit gyors? Semmit nem tudunk egymásról.
-JW
Tanácsadó
detektív vagyok, bűnözőket üldözök. Te háborúból hazatért, pszichoszomatikus
fájdalommal küzdő halottkém vagy.
-SH
És
ha jobb dolgod van is, gyere. Veszélyes lehet.
-SH
John csak bámulta az üzenet, az
előzőeket is visszaolvasta, és egész egyszerűen nem tudta, mi tévő legyen.
Fejében egyre másra ott visszhangzottak Lestrade szavai. „Sherlock Holmes nagy
ember, és hiszem, hogy egy nap − ha szerencsénk van − még jó ember is
lehet.”
Igazság szerint nem tudta
megmondani miért, de vonzotta őt Sherlock Holmes, mint a mágnes. Érdekelte,
hogy mit csinálhat, hogy hogy csinálja, amit csinál, és valahol imponált is
neki, hogy ennyire őt akarja az asszisztensének, meg a lakótársának. Az a kis
aprócska belső hang pedig azt suttogta, hogy Sherlock nem akar semmi rosszat;
nem fogja megölni, se elrabolni…
Mellesleg annyi idő után most
megint ott állt egy kaland kezdetén. John megvonta a vállát. Miért is ne?
Ránézett a mobiljára, és pötyögni kezdett.
A
hegedülésed túlszárnyalja egy macska nyávogását?
-JW
Ehhez nem tudom, miért nem írtam eddig kritikát, pedig jó kis sztori, nagyon hitelesen értelmezted újra a megismerkedésüket. Talán egyedül azt hiányoltam, hogy semmi pluszt nem adott hozzá az eredetihez - bár azt legalább jól visszaadtad, kicsit megcsavarva. Nem is tudom, talán valami csattanóra, poénra, mellbevágó utolsó mondatra számítottam, ahogy azt megszoktam tőled. :) Azért összességében tetszett, főleg, mikor elképzeltem, hogy Sherlock egy eltűnt kiskutya után nyomoz... (na, újabb sztoriötlet. :P)
VálaszTörlésNos, igen, ebben a novellában leginkább az volt a plusz, hogy a jeleneteket megkavartam, és más sorrendbe rakva ismertette össze Sherlockot és Johnt. Aminek a megírása egyébként nagyon szórakoztató volt. :P Örülök, hogy mellbevágó utolsó mondat nélkül is tetszett a sztori, még ha egy kicsit hiányoltad is azt belőle. :) (Amikor ezt írtam, akkor még nem kacsintgattam az ilyen befejezések felé. :D)
VálaszTörlésSherlock és a tacskó, Sherlock és a bernáthegyi. Nem is rossz! XD