Aprócska egyperces, melyben John keres valakit, és meg is találja. Vagy inkább az a valaki találja meg Johnt... E/1 személy, ilyenbe se írtam még soha. Ne kövezzetek meg a végkifejletért - engem legalább annyira meglepett a dolog. :P
Hol itt, hol ott. Mindenhol csak őt látom. A kabátjának libbenését, a sáljának színét, a hajának formáját, ismerős alakját...
Mindenhol, és sehol. Furcsa, néha már ki sem akarok lépni a lakásomból, mert az az érzés kerülget, hogy megőrülök, ha még egyszer csalódnom kell, ha még egyszer megragadom egy férfi karját, és utána szembesülnöm kell azzal, hogy már megint nem Sherlock az, és mégis... Egy másik részem arra biztat, hogy igyekezzek, mert valahol a nagy tömegben ott lesz az, akit keresek, akinek felbukkanására oly annyira vágyom. Magamra kapom a kabátom, és már robogok is ki az utcára.
Az eső már csak csepereg, a felhők közül itt-ott kinyúlik egy sugárnyaláb, hogy megcsillanjon egy-egy fényesebb felületen és az esőcseppeken, aztán vissza is húzódik, mintha épp csak jelezni szándékozott volna, hogy még létezik, és ne aggódjunk érte.Utcákat, tereket járok be, körbe-körbe, mint egy ringlispíl. Minden embert megbámulok, aki csak szembe jön velem, hiszen bármelyikük Ő lehet. Sherlock olyan, mint egy kaméleon: beleolvad a tömegbe, s csak akkor tűnik elő, ha neki úgy tetszik. De akkor miért is keresem? Nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja felfedni kilétét. De miért?! Hiszen én vagyok az! John! A legjobb barátod! Bízhatsz bennem! Hol vagy?! Merre vagy?! Mutasd magad!
A Trafalgar Square-en állok, ezernyi ember suhan el mellettem. A világ forog körülöttem, a színek kavalkádja megmagyarázhatatlan, kibogozhatatlan foltokat fest elém, a hangok mind egyszerre szólnak, a szökőkút vizének csobogása egyre erősödő zajjá növi ki magát. A fejem szét akar robbanni, a szemem könnybe lábad, és hirtelen azt veszem észre, hogy nőnek, férfinak, gyereknek egyaránt Sherlock-arca van...
Egyenletesen pittyegő hangok − ez az első dolog, ami eléri a tudatom. A szemhéjam ólomsúlyú, alig tudom kinyitni a szeme, ám végül csak erőt veszek magamon, és körülnézek. Egy kórházi ágyon fekszem; jobbra nézve pedig egy fekete hajú nőt pillantok meg a fotelban ülve, egy újságot lapozgat. Amint észre veszi, hogy felkeltem, elteszi a magazint, és mellém lép.
Mindenhol, és sehol. Furcsa, néha már ki sem akarok lépni a lakásomból, mert az az érzés kerülget, hogy megőrülök, ha még egyszer csalódnom kell, ha még egyszer megragadom egy férfi karját, és utána szembesülnöm kell azzal, hogy már megint nem Sherlock az, és mégis... Egy másik részem arra biztat, hogy igyekezzek, mert valahol a nagy tömegben ott lesz az, akit keresek, akinek felbukkanására oly annyira vágyom. Magamra kapom a kabátom, és már robogok is ki az utcára.
Az eső már csak csepereg, a felhők közül itt-ott kinyúlik egy sugárnyaláb, hogy megcsillanjon egy-egy fényesebb felületen és az esőcseppeken, aztán vissza is húzódik, mintha épp csak jelezni szándékozott volna, hogy még létezik, és ne aggódjunk érte.Utcákat, tereket járok be, körbe-körbe, mint egy ringlispíl. Minden embert megbámulok, aki csak szembe jön velem, hiszen bármelyikük Ő lehet. Sherlock olyan, mint egy kaméleon: beleolvad a tömegbe, s csak akkor tűnik elő, ha neki úgy tetszik. De akkor miért is keresem? Nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja felfedni kilétét. De miért?! Hiszen én vagyok az! John! A legjobb barátod! Bízhatsz bennem! Hol vagy?! Merre vagy?! Mutasd magad!
A Trafalgar Square-en állok, ezernyi ember suhan el mellettem. A világ forog körülöttem, a színek kavalkádja megmagyarázhatatlan, kibogozhatatlan foltokat fest elém, a hangok mind egyszerre szólnak, a szökőkút vizének csobogása egyre erősödő zajjá növi ki magát. A fejem szét akar robbanni, a szemem könnybe lábad, és hirtelen azt veszem észre, hogy nőnek, férfinak, gyereknek egyaránt Sherlock-arca van...
Egyenletesen pittyegő hangok − ez az első dolog, ami eléri a tudatom. A szemhéjam ólomsúlyú, alig tudom kinyitni a szeme, ám végül csak erőt veszek magamon, és körülnézek. Egy kórházi ágyon fekszem; jobbra nézve pedig egy fekete hajú nőt pillantok meg a fotelban ülve, egy újságot lapozgat. Amint észre veszi, hogy felkeltem, elteszi a magazint, és mellém lép.
− Hello, hogy érzi magát?
Megköszörülöm a torkom.
Megköszörülöm a torkom.
− Jól, köszönöm − bólintok.
− Rosszul lett az utcán, én hívtam ki a mentőt − mondja. − Mary vagyok.
Szegény John :( Teljesen át tudtam érezni a vívódását és a bizonytalanságát :"(
VálaszTörlésNagyon ügyes vagy, gratula :)
Sok-sok ihletet! :D
Én is nagyon sajnáltam szegényt, de tudom, hogy szépen lassan ki fog lábalni a depresszióból. :)
TörlésKöszönöm a dicséretet, a jókívánságot, és hogy írtál! ^^
Jaj, nem szeretem a gondolatát annak, hogy Johnnak lehet valakije Sherlockon kívül..., még ha csak legjobb barátok is. :(
VálaszTörlésEgyébként a történet tetszett, ügyi vaagy, gratulálok!! :)
Teljes mértékben egyetértek veled. Én sem szeretem, amikor Johnt akár még csak gondolatilag is megközelíti valaki - talán egyedül Mike-tól nem akarom távol tartani. :D (Ne kérdezd miért? XD)
TörlésÖrülök, hogy tetszett, és köszi, hogy írtál! ^^
Mary és én utáljuk egymást. :( Kicsit overprotective vagyok azt hiszem, bár a Guy Ritchie féle változatban még el tudom fogadni.
VálaszTörlésÉppen ezért a novellád félelmetes, nagy érzéked van ahhoz, hogy az utolsó sorral kiakaszd az embert, mondták már? :D Ezt persze bóknak szánom, nagyon tetszett. :)
Teljesen megértelek, én is így érzek iránta. Bár most, hogy tudjuk, ki lesz a Sherlockban Mary (ha tényleg őt fogja játszani :D), így egy picit lanyhult az utálatom, de még mindig nem szimpatizálok vele. Akár Johnlock, akár Friendship, John Sherlocké, punktum. A Guy Ritchie Sherlockból eddig csak az első öt percet láttam, nem bírtam tovább nézni, de na de majd most vasárnap!
TörlésImádok ilyen utolsó soros kiakasztós novellákat írni. :D Olvasni már kevésbé szeretem, de írni... *sátáni kacaj*
Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszi, hogy írtál! :)