We Believe in Sherlock Holmes

John Watson egyik nap egy másik útvonalon indul el a munkahelyére, és valami egészen szívmelengető dologgal szembesül útközben.

 John egy aprócska kávézó egyik eldugott sarkában ücsörgött, az aznapi Timest bújta szorgalmasan. Az összes hírt – még a legjelentéktelenebbet is – részletesen átbogarászta, hátha olyan nyomra bukkan, mely felett mások elsiklanak, számra viszont maga lenne a mennyország.

Lassan két éve, hogy Sherlock leugrott annak a nyomorult kórháznak a tetejéről. Két hosszú éve, hogy ő egyedül tengeti napjai legnagyobb részét, és hol szentül meg van róla győződve, hogy legjobb barátja halott, hol pedig megszólal egy aprócska hang lelke legmélyén (most is épp ebben a fázisban "szenved"), mely arra figyelmezteti, hogy azért a legjobb barátja mégiscsak maga Sherlock Holmes, aki néha több mint tíz lépéssel előrébb jár, mint ő. Ez pedig azt is eredményezheti, hogy akár a halálát is meghamisíthatta, ahogy tette azt Irene Adler is. De hogy? Hogy csinálhatta? John hiába volt orvos, erre a kérdésre nem talált magyarázatot, viszont ha rálelne egy olyan ügyre az újságban, melynek felgöngyölítése esetleg azon múlt, hogy valakinek koszos maradt a körme, és a kosz összetevője London csak egy bizonyos részén fellelhető, akkor talán eljuthatna Sherlockhoz. Azonban semmi jelentőség teljeset nem írtak az újságok, semmit, ami alapján bármerre is elindulhatna. 

John csalódottan csukta be az újságot, és aztán belekortyolt kávéjába. Elfintorodott. Az ital teljesen kihűlt, ráadásul még cukrot is tettek bele. Pedig külön kiemelte, hogy nem kér bele semmilyen ízesítőt, erre tessék! Meg sem érdemelnék, hogy fizessen érte; panaszt viszont nem akart tenni, nem érte volna meg, legközelebb már nem fog betérni erre a helyre. Gyorsan kiszámolta az asztalra azt a pár fontot (szigorúan borravaló nélkül), és távozott. Mikor kilépett az épületből, még egyszer visszanézett, és tekintete a kilincsre tévedt. Azonnal eszébe jutott, mit mondott Sherlock első közös ügyük után a Baker Street végén található kínai étteremről. Onnan tudom, hogy jó, hogy kopott a kilincs alsó kétharmada. Igen, többet nem fog idejönni.

Felhúzta kabátján a cipzárt, és a ködös London utcáin át igyekezett minél hamarabb a kórházba jutni. Nem volt kedve taxit fogni, valahogy úgy érezte, inkább a gyaloglást választotta. Úgy érezte, ki kell szellőztetnie egy kicsit az elméjét, különben egész nap szétszórt lesz, márpedig az nem lesz jó senkinek – legfőképp a betegnek nem. Hogy miért épp azt az útvonalat választotta, amelyiket, soha nem tudta megmagyarázni magának; valahogy úgy érezte, arra kell mennie, amerre a lábai viszik. Így kötött ki egy lepukkant aluljárószerűségben, mely vélhetően a gördeszkások és a graffitisek birodalma volt. John értetlenül nézett körbe, hogy mégis mi a fenét keres ott, mikor a tekintete megakadt az egyik távolabbi falfelületen. Döbbenten ment hozzá közelebb, egyszerűen nem hittel el, amit lát. A fehér falon hatalmas, nyomtatott betűkkel mindössze egyetlen sor állt:

WE BELIEVE IN SHERLOCK HOLMES

Alatta, fölötte, mellette, és gyakorlatilag mindenhol, ahol csak üres felület találtak, emberek százai írták fel a nevüket, esetleg valamilyen biztatást, vagy idézetet minden olyan anyaggal, amely írásra alkalmasnak tűnt: festékek ezernyi fajtája, tinta, rúzs, szén, tégla, valaki egyszerűen csak belevéste a falba a nevét.

John egyszerűen nem hitt a szemének. A hatalmas döbbenet mellett hihetetlen boldogság és szeretet járta át minden egyes porcikáját. Hát mégis vannak még olyan emberek, akikkel nem sikerült elhitetnie Moriartynak és annak a firkász újságírónőnek, hogy Sherlock csaló - ráadásul ezt a falat elnézve nem kevés támogatójuk van. És vajon mennyi olyan ember lehet még, akik nem találtak el ide? John óvatosan végigsimított a felületen, mintha az csak buborékból lenne, mely egy szempillantás alatt kipukkan.

 − John Watson?

John kissé ijedten kapta oda a fejét a hang irányába. Egy fiatal fiú állt a bejárat előtt, ruházatából ítélve annak az életmódnak a képviselője, melyet itt lent gyakorolnak. 

− Igen − bólintott John, és közelebb ment a fiúhoz. − Én csak betévedtem ide, és megláttam a feliratot – intett a fal felé. – Megható – mosolygott. 

A fiú elgondolkodva nézett rá.

− Nem szeretné esetleg maga is felírni a nevét? – kérdezte, aztán előkapott a táskájából egy vékonyka festékszórót, és John felé nyújtotta. A doktor habozott egy pillanatig, de végül elfogadta a felajánlott lehetőséget. Nem tudta ugyan, hogy mit szólna hozzá Sherlock, ha ezt látná – gyanította, hogy forgatná a szemeit, és nem értené, hogy mégis mi ez az egész, meg egyébként is, John! Ne legyél már ilyen szentimentális! -, de Johnt ez most valahogy nem érdekelte. 

Címtelen bejegyzésben megfogalmazta már ezt a blogjában is, és úgy döntött, ide is azt fogja leírni. Keresett a falszakaszon egy üres helyet, és lenyomva a festékszóró gombját, írni kezdett.

He was my best friend, and I'll always believe in him.

Nem írta alá, ahogy többen is tették. Úgyis tudják ki hagyta az üzenetet. Akinek pedig szól, még inkább tisztában van a kilétével.

John mosolyogva adta vissza a festékszórót a fiúnak, aztán kilépett az aluljáróból, és a kórház felé vette az irányt. Úgy érezte, egy hatalmas kő gördült le a szívéről… Igen, megkönnyebbült, és egy kicsit talán fel is szabadult. Nem, boldognak nem boldog; amíg Sherlock nem lesz újra az élete része, addig képtelen boldogan tekinteti a világra. Addig ő csak félember. Viszont hitt abban, hogy ha nem is holnap, nem is hetek, vagy hónapok múlva, de Sherlock egyszer vissza fog térni - mert vissza kell térnie. Hozzá. A legjobb barátjához. Hiszen ők egyek, egy egész, és Sherlock Holmest nem győzhetik le ilyen könnyen.

Igen, Sherlocknak bizonyára megvan az oka, amiért ilyen sokáig megváratja őt, de Johnnak nem szabad veszítenie a hitéből, mert akkor minden összeomlik. Ahogyan eddig is, úgy most is ki kell tartania, bíznia kell, és ha lassan is, de egy szép napon ez ki fog fizetődni.