Barátom, Richard Brook

  

A történetet ezúttal Floraa-nak ajánlom, mert amikor elmeséltem neki, miről akarok írni, először csak annyit sikerült mondania írnia, hogy "NEEEEEM TEHETED!". Jelentem, megtettem, de azért van benne egy kis változtatás, úgyhogy kérlek téged is, és mindenki mást is, ne kapjon szívrohamot a cím láttán. :D

Szokatlanul nagy forróság köszöntött be Londonba. John komolyan attól félt, hogy elpárolog Nagy-Britannia összes vízkészlete, kiszárad a Temze, ők pedig szomjan halnak, de ha így folytatja a hőmérséklet, előbb fognak összeaszalódni, vagy élve megfőni, minthogy lenne idejük cserepes ajkukkal vízért könyörögni. Szegény Mrs. Hudson lassan hőgutát kapott, egyfolytában legyezte magát, és jégkockákkal próbálta csillapítani felhevült szervezetét, Johnnak pedig még egyszer az is megfordult a fejében, hogy kipakolja a hűtőből a testrészeket, és saját magát passzírozza be a hűvösbe. 

A ventilátor majdhogynem a nap huszonnégy órájában munkában volt, ahogy a légkondi is – amíg utóbbi fel nem mondta a szolgálatot. John szitkozódva szerelte le Mrs. Hudson nappalijának a faláról a napokban vásárolt készüléket, és folyamatos perlekedés közepette kereste elő a dobozát, hogy visszavigye a boltba.

 Sherlock eközben remekül érezte magát. A mikroszkópjánál ült gyanús kinézetű, nyálkás valamikkel körülvéve, és fel se nézett volna munkájából, ha nem kap el John motyogásából olyan szófoszlányokat, mint a „gépek”, „márkás”, és „ventilátor”.

− Már megint egy géppel folytatsz magasröptű vitát, John?

− A gépekkel lehet a legeslegkönnyebben összeveszni, Sherlock – morogta rosszkedvűen John, és megpróbálta a légmentes zacskóba beledugni a légkondit. 

− Valóban? – vonta fel a szemöldökét Sherlock. – És mi a vita tárgya? 

− Az, hogy három napja vettük ezt a vackot, és elromlott. Elromlott, érted?! Ez, egy márkás készülék, viszont a ventilátor, ami majd’ húsz éve meg van Mrs. H-nek, még mindig tökéletesen működik! – Végre sikerült beletuszkolnia a zacskóba a gépet, aztán fogta, és dühösen belenyomta a dobozba az egészet. 

− Ah! – Sherlock olyan csillogó szemeket meresztett a légkondicionálóra, mintha legalábbis egy érdekes ügyet elé táró ügyfél lenne. – Szóval hatalomjátékot űz veled!

− Ig… Micsoda? – rázta meg a fejét értetlenül John. 

 

− A gép. Mutasd meg neki, hogy te vagy a főnök, és neked kell irányítanod őt. Nem hagyhatod, hogy átvegye a hatalmat fölötted – magyarázta.

John zavarodottan figyelte barátját.

− Sherlock, ez itt nem egy megszelídítésre váró vadállat, csak egy gép. Nincs lelke, meg esze.

− Tényleg? – támasztotta össze az ujjait. – Akkor miért is ruháztad föl emberi tulajdonságokkal? Veszekszel vele, amiért nem azt csinálja, amit te akarsz, mintha egy ember lenne… John, ha leállsz veszekedni egy géppel, egy légkondicionálóval, akkor neked sincs eszed – adta meg a kegyelemdöfést Sherlock, és visszafordult szeretett mikroszkópjához.  

John vérig sértve fogta a szerencsétlen dobozt, és már nem tudta, hogy a meleg miatt érzi úgy, hogy mindjárt felrobban, vagy a düh miatt. Mielőtt még olyat vágott volna legjobb barátja fejéhez, amit maga is megbánna, lesietett a lépcsőn, kért Mrs. Hudsontől egy táskát, amibe beleteheti az elromlott ócskavasat, és már kint is volt a lakásból. 

Elképesztő meleg csapta meg. A levegő nehéz és párás volt, alig lehetett lélegezni – valószínűleg ez után a nagy forróság után hatalmas esőzés fog következni. A nap csak úgy vakított, látni is körülményesnek bizonyult. Foghatott volna egy taxit is, ám az autókban még melegebb van, mint nyílt terepen, úgyhogy John végül a gyaloglás mellett döntött. 

Épp átért a zebrán, mikor a szemben lévő utca sarkán egy furcsán ismerős férfit pillantott meg. Fekete haj, fehér bőr, fölényes mosoly… Moriarty! De hát az lehetetlen! Moriarty már majdnem hat éve, hogy halott! Johnnak többé nem számított a meleg, meg az elromlott légkondicionáló (amit ott helyben lehajított a földre), azonnal futni kezdett Sherlockkal közös legnagyobb ellenségük után. Mikor átért a túloldalra, és befordult a sarkon, a férfi épp belépett lakás ajtaján. John átkozta magát, amiért nem tartotta magánál egy ideje a pisztolyát, most igazán jól jött volna. Tisztában volt azzal, hogy őrültség bemennie a lakásba, főleg egyedül és mintha Sherlock hangján hallott volna a belső hangocskát, mely egyfolytában suttogta, hogy „Ne menj! Ne menj!”, de nem érdekelte. Ki kellett derítenie, hogy mi ez az egész. Így aztán óvatosan megfogta a kilincset, és kinyitotta az ajtót.

Egy teljesen hétköznapi előszobába került. A fal baloldalán fényképek tömkelege sorakozott, s mindegyiken Moriartyt vélte felfedezni, csak épp nem moriartys stílusban, hanem inkább Richard Brookéban. Legnagyobb döbbenetére azonban a sok fényképen más is látható volt még a képeken, méghozzá Sherlock. Volt, amelyiken békésen iszogattak, volt, amelyiken Sherlock hegedült, vagy épp beszélgettek, ruhapróbát tartottak, nevettek… John elképedve nézte a felvonultatott képes sokaságát, és egyszerűen képtelen volt napirendre térni fölöttük.

− Sherlock és én barátok vagyunk, doktor Watson – szólalt meg mögötte egy túlságosan is jól ismert hang.

John idegesen fordult szembe az ebédlő ajtajában álló Moriartyval (aki jelenleg milliószor jobban hasonlított a Kitty Riley lakásában felbukkanó Richard Brookra), s kezét ökölbe szorította, hogy még véletlenül se remegjen. 

− Nem hiszek magának – rázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a képek hamisak.  

    

− Sajnálom, de a képek igaziak. A valódi nevem, ahogy már azt említettem hat évvel ezelőtt, Richard Brook. Kezet foghatunk? – nyújtotta tenyerét Johnnak, de a doktor csak gyűlölettől izzó tekintettel meredt rá. – Nem, azt hiszem nem… Tehát, a nevem Richard Brook, Sherlockkal még jóval azelőtt találkoztam, hogy magát megismerte volna. Aztán mikor az a Matt, vagy Mike, vagy hogy is hívják bemutatta magukat egymásnak, ön annyira… hogy is mondjam… elbűvölte Sherlockot, hogy le akarta magát nyűgözni, így hozzám fordult segítségért. Belebújtam James Moriarty, bűnözési tanácsadó bőrébe, és elkezdődött a kalandjuk. Azokban az esetekben pedig, ahol nem én voltam a „bűnös”, ott maga Sherlock követte el a gyilkosságokat.

John hitetlenkedve elhúzta a száját.

− Oh, ez roppant szórakoztató mese volt, de hiszen ezen nem is kéne meglepődnöm, nem igaz? Hiszen Richard Brook tökéletesen ért a meséléshez; ez a szakmája egy gyerekcsatornán. Kérdem én, látta már bárki is akár egyetlen egy adását is? Nem! De tudja mit? Engem ez nem is érdekel! A lényeg, hogy hat évvel ezelőtt se sikerült elhitetnie velem, hogy Sherlock csaló és gyilkos, és ez most sem fog menni! – John szinte már ordított, és egyre jobban belelovalta magát. Remegett a dühtől, és semmire sem vágyott jobban, minthogy puszta kézzel szorítsa ki az életet James Moriartyból. Már épp ott tartott, hogy nekiugrik, de egy halk hang a lépcső irányából megállította.

− John… 

John odafordult, és tátva maradt a szája. Sherlock Holmes teljes életnagyságban állt a lépcső legtetején, szomorú tekintettel nézve legjobb barátját. 

− John… én… 

− Sherlock, mégis mit keresel itt – nála?

− Sajnálom, de minden igaz, amit Richard elmondott – szólt Sherlock, és elindult lefelé a lépcsőn. – Nem vagyok olyan okos, mint amilyennek mutattam magam. Ez csak egy játék volt, amiben nyerni akartam; ahol te voltál a nyereményem, és ennek érdekében mindent meg is tettem.

− Nem… - John teljesen kikészült. Hitetlenkedve, elborzadva rázta a fejét, bármit megadott volna, hogy ne legyen igaz az, ami elhangzott. De úgy tűnt, erre vajmi kevés remény van. 

Sherlock egyre közelebb ért hozzá, megragadva a vállait alaposan megrázta, és folyamatosan a nevét ismételgette.

− John! John! John! John! 

John azt hitte, mindjárt elájul, egyre elmosódottabban hallotta a nevét, aztán hirtelen, mintha kitisztult volna minden, a neve, és annak hangereje, százszorosan robbant vissza az elméjébe.

− JOHN! 

Hirtelen nyitotta ki a szemét, s maga előtt Sherlockot pillantotta meg, azonban barátja most nem úgy nézett ki, mint pillanatokkal ezelőtt. Jelenleg szürke szemei vörösek voltak a fáradtságtól, arca nyúzottnak tűnt, és a borotválkozást is hanyagolta. Haja a szélrózsa minden irányába állt, de ami a legfurcsábbnak tűnt, hogy ideges, aggódó arccal nézte Johnt. 

− Ideje volt! Már nagyon unatkoztam… - mondta bosszúsan.

− Mi-mi történt? – kérdezte értetlenül John, és megpróbált felülni, de Sherlock szelíden visszanyomta. 

− Nagyon úgy tűnik, hogy neked nem csak a légkondicionálóval, meg a pénztárgépekkel gyűlik meg a bajod, hanem az autókkal is.

− Mi van?

− Elütöttek, John! – kiáltotta Sherlock, aztán visszaült a székébe.

John zavartan nézett körül a szobában.

− Kórházban vagyok?

− Ragyogó következtetés – villantott egy kissé gúnyos mosolyt Sherlock, és ölébe vette a laptopját.

− Én ezt nem értem… 

− Fehér falak, fehér ágynemű, pityegő gépek…

− Nem, nem ezt – intette le a szónokaltot John. – Mikor…?

− Mikor ütöttek el? Amikor elindultál visszavinni a légkondit, vagyis már egy hete. Rendkívül unatkozom azóta, ugye tisztában vagy vele? 

Egy hete? De hát az lehetetlen! Akkor mi van Moriartyval, meg képekkel, meg úgy mindennel?

− És hol?

− A zebrán – morogta, és már el is tette a laptopját. – Nincsen rajta semmi érdekes. Pedig most, hogy végre méltóztattál felébredni, mehetnénk is gyilkosokra vadászni. Nélküled roppant unalmas lett volna a munka.

− Szóval akkor át sem értem a zebrán? 

Johnt most a legkevésbé foglalkoztatta bármilyen gyilkosság, és igazán azt sem hallotta meg, hogy Sherlock az elmúlt egy percben a maga módján ugyan, de többször is örömét fejezte ki aziránt, hogy ő, John jól van. Sokkal nagyobb gondja volt most ennél.

− Nem, nem értél át. John, nem tudom mit álmodtál ez alatt az egy hét alatt, de biztosíthatlak róla, hogy bármit is láttál, az csupán a képzeleted szüleménye volt, és nem a valóság. 

− Igen – lehelte John. – Tudom. Töltenél nekem egy kis vizet, kérlek?  

***

Johnt egy hét múlva egészségesnek nyilvánították, így kiengedték a kórházból, ám valami azóta megváltozott benne. Félt. Méghozzá nagyon. Nem is igazán attól, hogy Sherlock csaló volna, nem. Erről soha, senki nem tudná meggyőzni, még maga Sherlock sem. Inkább attól, hogy Moriarty mégis életben van, hiszen azért John környezetében már Sherlock és Irine Adler is eljátszotta a saját halálát. Mi a garancia arra, hogy Moriarty nem élt egy ilyen lehetőséggel? Az ő lételem a játék volt, simán kinézné belőle John.

Végül úgy döntött, visszamegy oda, ahol álmában járt, és körülnéz egy kicsit. Alaposan szétnézett, mielőtt lelépett volna a járdáról a zebrára, és átsietett a szomszédos utcába, be a sarkon, és… Hoppá! Az utcának azon az oldalán mindössze egyetlen nagy ház helyezkedett el, egy ajtóval. És az nem az az ajtó volt, amin ő besétált. 

− Csak álom volt, John – hallotta meg maga mögött Sherlock hangját. – Moriarty halott, főbe lőtte magát, többé nem tud visszatérni.

− Te is visszatértél, pedig leugrottál a kórház tetejéről – felelte indulatosan John.

− Én sokkal okosabb vagyok, mint ő. Engem nem lehet csak úgy csőbe húzni, azt hittem, ennyi idő után már ismersz.

John elmosolyodott.

− Szerintem nekem egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy úgy istenigazából megismerjelek. Tudod, nem is igazán értem, hogy miért pont most, miért ennyi idő után álmodtam róla.

Sherlock megvonta a vállát, aztán elindult az ellenkező irányba, John pedig követte őt. Sétáltak, amerre a lábuk vitte őket. Nem volt úti cél. 

− Olykor az agy furcsa dolgokat művel. Ha sokáig nem nézel utána egy-egy elraktározott emléknek, vagy félsz valamitől, kivetíti eléd a legvédtelenebb pillanatodban – alvás közben. Ezért is álmodtál sokat a háborúról.

− Te is álmodsz róla?

− Nem, én nem szoktam álmodni, John. Amikor lefekszem, nem az álmokkal foglalkozom, hanem alszom. 

− Vagy inkább olyan fáradt vagy, hogy egyszerűen kidőlsz, mint egy fa, és már álmodni is képtelen vagy a fáradtságtól. Többet kell aludnod, Sherlock, nem tesz jót a szervezetednek az alváshiány. 

Sherlock szórakozottan nézett Johnra.

− Áh, végre visszatért az én magánorvosom! 

− És hű bloggered – bólintott nevetve John.

− Egyébként Lestrade hívott; három utcával arrébb történt egy szerinte furcsa gyilkosság. Szerintem viszont csak egy hatos ügyet akar rámsózni. Kilencven százalékban biztos vagyok benne, hogy a főbérlő a gyilkos, de még csak két perce vagyok az ügyön. 

− De hát hetesig nem szoktál kimozdulni a lakásból…   

  

− Igen, de most te is kint voltál – bólintott Sherlock, és megszaporázta a lépteit.

− Egyébként mi lett a légkondival? – kérdezte jókedvűen John. Hiányzott már neki, hogy végre újra belevessék magukat a bűnözők üldözésébe, és jó érzés volt újra a várost róni, s a tetthelyek felé sietni.

− Visszavitettem Mrs. Hudsonnel. 

− Sherlock! 

− Most mi van? – nézett rá Johnra értetlenül.

− Nem kellett volna Mrs. Hudsont rángatnod emiatt. Elvihettük volna később egy szerelőhöz, vagy akár ki is dobhattuk volna a kukába. Egyébként az ütközéskor nem lett nagyobb baja?

John furcsállta, hogy csak úgy simán visszavették a boltban az árut. azért mégiscsak részese volt a légkondi egy komolyabb balesetnek.

− Nem, alaposan kibélelted, egy karcolás nélkül megúszta. Mellesleg – kezdte csak úgy mellékesen –, az álmod kétségkívül nagyon idióta volt. Moriarty se önmagaként, se Richard Brookként, se más formájában nem lenne soha a barátom. 

− Persze, tudom, de te honnan…? Áh, mindegy – legyintett John, miközben átbújtak a rendőrségi kordonon.

− És ha megkérhetlek, John, amikor legközelebb álmodni támad kedved, álmodj valami racionálist – jegyezte meg Sherlock, azzal Andersont és Donovant kikerülve, besétáltak a jelenleg tetthelyként funkcionáló házba.