Változások hálójában

Kedves Olvasóim!

Az utolsó frissítés óta nagyon sok minden történt, ami közül a legfontosabb, hogy végre van állásom! :) Kemény meló, és nem éppen a legjobb időbeosztással rendelkezem, így nem is nagyon tudtam új történettel jelentkezni. 

A másik, hogy amikor még nem volt munkám, jelentkeztem a Merengő Kívánság Üst című játékéra, amit a munkám megkapása után már nem tudtam visszamondani, így muszáj voltam megírni a történetet. Éppen hogy sikerült leadnom, de azért valamilyen szinten büszke vagyok magamra. :P

Most viszont szünet van, a versenyre írt történetem kész, így időszerű volt Sherlockkal foglalkoznom. 

Új novellával jelentkezem, és ezzel a történettel szeretnék minden kedves olvasómnak nagyon boldog karácsonyi ünnepeket kívánni! :)

Változások hálójában

John fázósan dörzsölte össze a tenyerét, ahogyan kilépett a kórház ajtaján, és egy cseppet sem lepődött meg rajta, hogy Sherlock a falnak dőlve várakozott rá. A gyors iramban hulló hópelyhek egy szempillantás alatt beterítették a haját, és miközben lesöpörte őket, szúrós szemekkel leste Sherlock nyeglén támaszkodó alakját.

− Mostanában elég sokat jársz a nyomomban – jegyezte meg kiismerhetetlen hangsúllyal John.

− Van mit bepótolnom… - vont vállat Sherlock, és benyúlt a kabátja zsebébe. – Otthon hagytad a kesztyűd – vette elő a ruhadarabot, és John kezébe nyomta.

Barátja idegesen megnyalta az ajkát, és egy pillanatig habozott, hogy visszaadja Sherlocknak, mondván kezdjen vele, amit csak akar, neki nem kell, de a hideg legyőzte őt, így inkább gyorsan belebújt a puha kesztyűbe, és máris sokkal jobban érezte magát. 

− Khm… Köszönöm.

Sherlock bólintott egyet, majd ellökte magát a faltól, és gyorsan leintett egy taxit.

− Éhes vagy? – nézett hátra barátjára.

− Mary készít vacsorát.

− Nem fog, már szóltam neki, hogy elmegyünk enni, amikor végeztél.

Sherlock halványan elmosolyodva bepattant a taxiba, és várta, hogy John kövesse őt, John azonban ökölbe szorított kezekkel állt a járdán, s úgy tűnt, a világ minden kincséért sem szállt volna be Sherlock mellé.

− Minél tovább állsz kint, annál többet pörget ki az óra, és annál többet kell fizetned.

− Fizetnem?! Te intetted le a taxit, te fizetsz! – kiáltott be a kocsiba John.

− Én a vacsorát fizetem, te a fuvart. Mellesleg, ez mindig így volt, és így is marad.

John ennek hallatán felfújta magát, mint egy pulyka, majd egy szempillantás alatt bepattant a kocsiba.

− Ez nem igaz, mindig mindent én fizettem, annak ellenére, hogy te vagy a gazdagabb.

Sherlock lesújtó oldalpillantást vetett dühös barátjára.

− Komolyan pénzkereseti vitába bonyolódunk?

− Nem, én csak azt akartam közölni veled, hogy az egyetlen dolog, amiért együttlakásunk alatt valaha is fizettél, az a lakbér volt. Vásárolni mindig én jártam, a taxit mindig én fizettem, mivel te amint kiszálltál el is sétáltál, és még a nikotintapaszaidat is én vettem meg.

− Talán, ha nem költöttél volna olyan ostoba dolgokra, mint a pulcsijaid, meg a Mike-kal való ivászat, na meg a sok barátnő, akkor több jutott volna rám… 

John elképedve, tátott szájjal fordult a Holmes felé.

− Sherlock – sziszegte dühösen –, nem vagy a gyerekem, akit el kell tartanom!

− Nyilván, de két hét és nyolc hónap múlva legalább már lesz benne tapasztalatod.

− Te meg miről…?

Johnnak akkorát dobbant a szíve, hogy egy pillanatra azt hitte, valami távoli helyen bomba robbant. A kezei hirtelen rettentően nyirkosak lettek, utána pedig olyan melegség tört rá, hogy azt hitte, elájul.

− Két hét… és nyolc hónap…? – nyögte nehezen. – Apa leszek?

− Csak remélni merem, hogy legalább olyan intelligens nevet fogsz neki adni, mint a Sherlock. A Hamish például egészen jól hangzik, bár tény, hogy ezt a nevet akartad adni Miss Adler és az én közös gyerekemnek, igaz, továbbra sem értem, honnan jutott eszedbe olyan nevetséges ötlet, hogy közöttük valaha is lehetne bármi?

John azonban már rég nem foglalkozott Sherlock bonyolult eszmefuttatásaival és körmondataival; már csak és kizárólag a születendő gyermeke járt az eszében. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy gyereke lesz – ha Sherlock azt mondja, hogy Mary terhes, akkor terhes is, csak egy valamit nem értett az egészből:

− Hogy lehet az, hogy Mary elmondta neked, hogy gyereket vár, de nekem egy szóval sem említette.

− Nem mondta el. Nyilvánvalóan még maga sem tudja, hogy egy parazita növekszik benne, különben már rég megrohamozta volna a boltokat; veled egyetemben…

− Oh… Értem… - bólintott John, de aztán erősen belebokszolt Sherlock vállába. – Ne nevezd a gyerekemet parazitának!

− De…

− Sherlock!

*

− Mit keresünk mi egy Adonis nevű étteremben? – John hitetlenkedve nézett körül az elegáns, ámde üres helyiségben, amikor leültek egy zöld-függönyös, ablak melletti asztalhoz. – Egyáltalán hogy lehet elnevezni egy éttermet Adonisnak? Mellesleg azt hittem, Angelóhoz megyünk…

Sherlock kézbe vette a műbőrborítású étlapot, és böngészni kezdte a kínálatot.

− Angelo túl közel van a Baker Streethez, még a végén hazaugrottál volna – dörmögte a menüsor mögül.

− Nem az én szokásom mindenhonnan ugrabugrálni – jegyezte meg epésen John, de mikor nem kapott visszavágót Sherlocktól, újból megszólalt. – Mióta nézed meg az étlapot? Eddig mindig félretetted vagy a kezembe nyomtad. 

− Éhes vagyok – vont vállat Sherlock.

− Te. Éhes.

Sherlock nagyot sóhajtva tette le a kezében szorongatott lapot, és John szemébe nézett.

− Változnak az idők, John. Én is megváltoztam, ahogyan te is, bár meg kell hagyni, nem szeretem a te irányodban végbemenő változásokat.

John tátott szájjal figyelte Sherlock rezzenéstelen arcát.

− Nos, nagyon sajnálom, hogy ha nem tetszik az életem, Sherlock, de amíg te isten tudja kit, hol és mikor üldöztél, én próbáltam feldolgozni az állítólagos halálod, és próbáltam elkerülni, hogy közelebb merészkedjek a Bart’shoz, mint a bejárati ajtó! Láttam, ahogyan a legjobb barátom leveti magát egy tetőről, és végignéztem, ahogyan az agyveleje szétfolyik a járdán, és tudod nem csak te, de én is megpróbáltam túlélni a helyzetet! Én ebben vagyok jó, Sherlock, és abban, hogy újrakezdjek. Újrakezdtem az életem, találkoztam Maryvel, és boldog vagyok, erre két év múlva hirtelen újból besétálsz az életembe, és számon kéred rajtam a változásokat?! Rohadt nagy szemét vagy!

Sherlock hátradőlt a széken, aztán kimért hangon megszólalt.

− Ahogy észrevettem, neked sem tetszik, hogy az étlapot nézegetem, pedig ez is egy változás.

John megrázta a fejét.

− Tévedsz, nekem igenis tetszik, hogy nézegeted az étlapot, és remélhetőleg rendelni is fogsz, mert másfél év alatt alig láttalak enni valamit. Néha azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán hogy bírsz kikelni az ágyból, és honnan van ennyi energiád, mikor alig eszel valamit. Úgyhogy igenis, nézegesd csak tovább azt a lapot. 

− Megjegyzem, a te életedben bekövetkezett változásokból csupán egyvalami nem tetszik…

John nagyot sóhajtott.

− Éspedig? – vonta fel a szemöldökét, mintha rettentően kíváncsi lenne a kritikára.

− A bajszod.

− A bajszom.

− Igen, a bajszod – ismételte meg kimérten Sherlock. – Nem áll jól, borotváld le.

− De jól áll – bizonygatta hevesen John. – Sokkal elegánsabb vagyok tőle.

Sherlock előbb a közeledő pincérre nézett, majd ismét Johnra.

− Tudod, John, inkább legyen újból poszttraumás sántításod, mint ez – intett a kis bajuszka felé, aztán egy kézfogással üdvözölte az odaérő fiatalembert, és nem törődött a vérig sértett barátjával; tudta, hogy néhány perc múlva úgyis megbocsát neki.

*

A nap már erősen lenyugvóban volt, mikor a temetőhöz értek – John nem igazán értette, hogy miért kellett elmenniük oda, hiszen már mindenki tudja, hogy Sherlock nem halt meg, nincs értelme tovább kijárni egy üres sírhoz, egy hamis fejfához. A temetőben síri csönd honolt, a néhol elszáradt fű és avar megroppant a lábuk alatt, s egy gyenge fuvallat megrezegtette a fák zöldes lombkoronáját. Johnnak olyan érzése támadt a fák susogását hallgatva, mintha a hely üdvözölné őt, mint régi ismerősét, és köszöntené a Halál eszén túljáró Sherlockot. 

Ahogyan John elkapta a tekintetét a növényekről, azonnal megpillantotta a fekete sírkövet, melyet Sherlock Holmes arannyal szőtt neve díszített, és amelyen megcsillantak a narancssárgában úszó nap utolsó fényei. Johnnak még így, Sherlock oldalán sétálva is gyomorgörcse támadt, ahogyan a sír felé tartott. Most nem volt a kezében se virág, se mécses, melyet szeretete és emlékezete gyanánt rátehetett volna, helyette az élő, lélegző Sherlockot vitte saját sírja felé. Groteszk pillanat, annyi szent!

Sherlock és John megálltak a sírnál, és egy ideig egyikük sem szólt a másikhoz, csak figyeltek és hallgattak.

− Egy ideig szinte mindennap kijártam ide, néha akaratlanul is – elindultam vásárolni, és itt találtam magam. Aztán egyre kevesebbszer fordult elő ilyen, míg végül szinte már tudatosan kerültem a helyet, mert csak fájdalmat okozott. Aztán ezt az érzést is leküzdöttem, és kijöttem rendbe tenni sírodat és hoztam rá friss virágot. Azt mindig hoztam…

− Meg kellett védenem titeket, téged – felelte halkan Sherlock. – Abban a pillanatban is, ott a tetőn, mindhármótokra egy-egy fegyver irányult, és csak arra vártak, hogy mikor húzhatják meg a ravaszt.

− Tudom – bólintott John -, de akkor is fáj.  

Egy ideig egyikük sem szólalt meg, és a csönd egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt, mikor Sherlock megtörte a hallgatást.

− Teljesítettem.

John értetlenül nézett Sherlockra.

− Mit?

− A kérésed.

− Milyen kérésem?

Sherlock óvatosan (és egy kissé diadalmasan) elmosolyodott.

− Csodát kértél, és én teljesítettem.

John még mindig nem értette, miről beszélhet Sherlock, aztán hirtelen bevillant neki egy régi jelenet, amelyben ugyanazon a helyen állt, mint most, és könnyek között egy utolsó csodáért könyörgött Sherlocknak, Sherlockhoz.

„De volna még itt valami… Még egy utolsó csoda a kedvemért… Ne. Légy. Halott. Megtennéd ezt... a kedvemért?”

− Ott álltam a fák között – mondta Sherlock –, és hallottam minden egyes szót, amit - még ha képletesen is – de hozzám intéztél. – Sherlock megköszörülte a torkát, látszott, hogy kínos neki, amiért ennyit és ilyen témában kell beszélnie, de végül összeszedte magát és folytatta. – Csak azért maradtam életben, és azért tudtam leszámolni Moriarty bandájával, mert teljesíteni akartam a csodát, amit kértél tőlem, John. Nem vagyok halott, és visszatértem.

Johnnak összeszorult a torka, ahogyan hallgatta a Sherlocktól szokatlanul mély, őszinte monológot, és rájött, hogy képtelen továbbra is haragudni rá, sőt, ha jobban belegondolt, valójában eddig sem haragudott, talán csak nehezen tudta feldolgozni, hogy a legjobb barátja két év után „feltámadt”, és ismételten jelen van az életében.

John megköszörülte a torkát.

− Nos, azt hiszem, szükség lesz a régi szobámba egy nagyobb ágyra, Maryvel ketten nem férünk el rajta…

Sherlock felé kapta a fejét.

− Őt is hozod?

− Persze, hogy hozom! – méltatlankodott John. – A gyerekem anyja!

− Oh, hát persze – forgatta meg a szemét Sherlock, aztán hátat fordított a sírjának, és Johnnal a sarkában elindult kifelé a temetőből. – De hova rakjuk Hamish-t, miután megszületett? Nem lesz több szoba a házban, szóval valamelyikünknek el kell mennie, és hát inkább Hamish, mint én…

− Te – vágta rá John.

− Tessék? Nem dobhatsz ki a lakásból, én voltam ott előbb, nem Hamish. 

John jókedvűen felnevetett.

− Leköltözhetnél a 221C lakásba – vetette fel az ötletet.

− Az penészes! – méltatlankodott hangosan Sherlock. – Ch, köszönöm a szívélyes fogadtatást, John!

− Igazán nincs mit – vigyorgott John, aztán megelőzve Sherlockot kilépett az utcára, és leintett egy taxit.
− Egyébként nem is biztos, hogy a gyerek fiú lesz.

A kocsiban ülve aztán elmosolyodott. Nem tudta, hogy lesz, mint lesz a további életük, sőt, azt sem tudta, Mary egyáltalán belemenne-e, hogy odaköltözzenek a Baker Streetre (bár erősen hitt benne, hogy igen), de abban biztos volt, hogy az élete ismét egy változás előtt áll, és valahogy érezte, hogy ez most minden tekintetben jó lesz. 

És… talán még a bajszától is megszabadul.

Talán.