Untitled S1E4

A hazatérés Sherlock szemszögéből. Azt hiszem, ehhez nem is lehet mást hozzáfűzni. :)

 

 A 221B előtt állok, immáron huszonhárom és fél perce. Tizenkét kocsi hajtott el előttem, a sofőrök közül tíz a munkába sietett, egy a szeretőjéhez, egy pedig temetésre. Közeli családtag a halott - állapítom meg - de csak a rájuk hagyott pénz miatt szerették.

Johnra nem hagytam semmit, csak a fotelemet, meg a hegedűmet. A fotelba sosem ült le, még az előtt sem, és tudom, hogy az után meg főleg nem. John az érzelmek embere és végtelenül szentimentális. Valószínűleg úgy vélné, ha beleül, megszentségtelenít valamilyen emléket.

Ugyan már, John, én már ültem a te fotelodban.

A lakásunk függönye még mindig behúzva. Csönd van, de tudom, hogy Johnt odabent találom.

Lelépek a járdáról, és leheletfinoman végigsimítok a rég nem látott ajtón.

John, három év távol tőled, és már én is szentimentálissá válok... 

Halkan kinyitom a bejárati ajtót, majd becsukom magam után. Önkéntelenül is azt az ismerős illatot várom, mint amit egykoron éreztem, valahányszor beléptem, ám most valami kesernyés vegyül a régibe. Nem tudom pontosan mi ez, de talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit Mycroft érzett még évekkel ezelőtt, mikor néhanapján meglátogatott a Baker Street előtti lakásomban. Mindig elfintorodott, és egyszer rá is kérdezett a bűzre, ami ott terjengett. A mai napig nem érettem miről beszélt.  

Ha már az illatok sem a régiek, óvatosnak kell lennem, ki tudja, mi minden változott meg az évek során - Mycroft ugyan kijelentette, minden pontosan úgy van, ahogyan én (mi) évekkel ezelőtt otthagytuk, ennek ellenére mégsem készített fel a legelső változásra. Így most óvatosan teszem rá a lábam az első lépcsőfokra, és pont ugyanolyan lassan, fokról fokra lépkedem, mint ahogyan Moriarty tette azt az első és egyben utolsó alkalomkor, amikor személyesen keresett fel itthon.

John, én hegedülés közben is hallottam és éreztem, hogy ki közelít a nappali felé, te vajon hallod és érzed, hogy hazaértem?

A nappali ajtaja előtt állok, megpihentetem a kezem az ajtón, majd óvatosan belököm. Sötét van, mégis tisztán látom, hogy Mycroftnak kivételesen igaza volt. Minden pontosan úgy áll, ahogyan azt hagytam. Talán még az itt maradt zoknijaim is sorban vannak, egyedül John dolgai azok, amik egy kicsit máshogy állnak, mint amire emlékeztem.

A laptopja az asztalon, nyitva. A blogbejegyzései az eltelt három év alatt nem gyarapodtak, viszont piszkozat annál több lett. Most is éppen egy gyilkosságról ír, amit Lestrade-dal közösen oldottak meg, a múlt héten írtak is róla az újságok, de már a cikk elején tudni lehetett, hogy a szomszéd a bűnös.

Körülnézek, a hegedűm a fotelomban árválkodik, bár látszik, hogy John nem hagyta, hogy tönkremenjen - gondozta, a vonót még gyantával is bekente. Felveszem a hangszert, majd a függönnyel eltakart ablak felé fordulok, és John egyik kedvenc dalát kezdem játszani.

Az emelet felől ekkor lábdobogás hallatszik, majd John elakadó lélegzettel megáll mögöttem.

- Sherlock... - leheli.

Én abbahagyom a hegedülést, és felé fordulok.

- Húzd ki a függönyt, John, nagyon sötét van.

John áll néhány másodpercet, aztán nehézkes léptekkel az ablakhoz sétál, elhúzza a függönyt, és a reggeli nap fénye elárasztja a 221B nappaliját.