A legenda

Egy rövid novella Hamish és Sherlock főszereplésével. Hamish neve ne vezessen félre titeket, ez nem Johnlock, de ettől többet nem árulok a történetről.

A legenda

Sherlock hirtelen tért magához, mintha egészen eddig valamiféle révületben lett volna. A Baker Street 221/B nappalijának közepén állt, kabátban, sálban és teljesen egyedül. A lakásban furcsa rend uralkodott - olyasféle, mint amikor egyszer két napra elutazott, és harmadnap, mikor hazaért, olyan tisztaság és rend fogadta, hogy dedukciós képességeit kellett használnia, ha meg akart találni valamit.

− John! – kiáltotta, de nagyon úgy tűnt, senki sincs otthon, még Mrs. Hudson se.

A bejárati ajtó hangosan becsapódott. Végre hazaért John! De nem, mégsem. A lépcsőn trappoló lábakból ítélve az illető még gyerek, egészen kis gyerek.

A nappali ajtajában egy ötéves forma, szőke kisfiú állt meg.

− John – lehelte Sherlock.

− Apa nincs itthon – mondta a gyerek. – Elutazott egy orvosi konferciára.

− Konferencia – javította ki automatikusan Sherlock. Közelebb lépett a gyerekhez, és kénytelen volt megállapítani, hogy egy miniatürizált John Watson áll előtte. De hát ez lehetetlen. – Hogy hívnak?

A gyerek idegesen csavargatta a pulcsija szélét, majd megnyalta a száját. 

„Pont, mint John.”

− Te gonosz bácsi vagy?

− Talán úgy nézek ki?

− Nem tudom, még nem láttam gonosz bácsit – vont vállat a gyerek.

Sherlock apró mosolyra húzta a száját.

− Nem vagyok az. Szóval, hogy hívnak?

A fiú figyelte őt még pár másodpercig, de végül beadta a derekát, és válaszolt.

− Hamish Sherlock Watson.

Sherlock az esetek kilencvenkilenc százalékában palástolni tudta az érzelmeit, ám most ez volt az az egy százalék, amikor a legkevésbé sem sikerült mindezt elrejteni, mert hogy bármennyire is miniatűr Johnnak nézett ki a gyerek, egyáltalán nem számított rá, hogy tényleg Johné. De várjunk csak! Johnnak van egy nővére is!

− Ki az anyád, meg az apád?

− A mamát Mary Morstannek hívják, a papát John Watsonnak. De ha ezt nem tudod, akkor miért vagy itt? Nem tűnsz gonosz bácsinak, de nagyon fura vagy. Egyébként hogy jutottál be? Nem voltunk itthon Mrs. Hudsonnel... 

− Volt kulcsom – intette le a gyereket, és hátat fordítva neki, fel s alá kezdett járkálni a nappaliban.

Lehetetlen! Lehetetlen, hogy Johné legyen a kölyök! Egyáltalán ki az a Mary Morstan? Sosem hallott róla! A múltkor még valami Janet nevű barátnője volt, rendben, hogy gyorsan váltogatja a nőit, de azért ennyire gyorsan nem mehetnek köztük az események.

− Lelenc vagy? – fordult hirtelen Hamish felé.

Hamish zavartan összevonta a szemöldökét, majd John foteljához sétált, és leült.

− Az mit jelent?

− Ahgr… Azokat a kölyköket hívják így, akiknek nincsenek szüleik, de később magukhoz veszi egy család.

− Ó. Nem – rázta a fejét Hamish; szőke haja csak úgy ugrált a feje búbján.

Sherlock csalódottan megcsóválta a fejét, majd leült Hamish-sel szemben a saját foteljába.

− Tehát akkor biológiailag is John az apád. Nem értem - sóhajtott egy nagyot. – Tényleg nem értem. Hiszen még csak most mentem el…

− Hova?

− Hova?! Hogyhogy hova?! Hát… hát…

Sherlockon egyre jobban eluralkodott a félelem. Legutoljára talán akkor félt ennyire, mikor megpillantotta a vérebet az Erdeg-gödörben. Hogy lehet, hogy nem emlékszik arra, hol járt, ráadásul ilyen sokáig? Lehetséges, hogy több mint öt év kiesett az emlékezetéből? De ami a legfurcsább, hogy a gyereknek sem ismerős. Miért szakadhatott meg Johnnal a kapcsolata? Mert ha a fia nem ismeri őt, Sherlockot, akkor logikus következtetés, hogy már nincsenek jóban Johnnal. De várjunk csak, hiszen John róla nevezte el a fiát! Igaz, hogy csak második névként adta neki a Sherlockot, de akkor is.

− Egyáltalán nem vagyok ismerős neked? – kérdezte a kisfiút.

Hamish fixírozta őt egy kicsit – Sherlock közben türelmetlenül dobolt az ujjaival a fotel karfáját -, mikor is a fiú szemei felcsillantak.

− Nem volt neked egyszer egy kockás sapkád?

Sherlock összevont a szemöldökét.

− De igen.

− Akkor tudom ki vagy! – rikkantotta Hamish. – Rólad kaptam a második keresztnevem! Te vagy…

− Hamish, drágám, kivel beszélgetsz?

Mrs. Hudson lépett be a helyiségbe, és fürkészte a szobát, hátha meglátja a titokzatos idegent, akivel a fiú beszélget.

− Sherlockkal! – mutatott lelkesen Sherlockra Hamish, de az idős hölgy tetszését nem nyerte el a válasz. Falfehéren nézett a fekete kanapéra.

− De hát nincs ott senki – rázta meg a fejét.

− De van. Ott ült, most már áll.

− Mrs. Hudson – szólította meg a nőt Sherlock, de semmilyen reagálást nem kapott válaszul, még csak rá sem nézett… 

Egyértelmű volt, hogy a házinéni nem látja őt.

− Ó, Hamish, tudod, ha szeretnél beszélni Sherlockról, megkérdezhetsz engem is, vagy apádat is. Mindketten szívesen mesélünk róla – simogatta meg a kisfiú fejét Mrs. Hudson. – Most menj, csináld meg a házi feladatod. 

Mrs. Hudson kissé aggódva nézett az eliramodó gyerek után, majd még aggódóbb tekintettel nézett Sherlock foteljára, mielőtt lesétált volna a lépcsőn.

Ekkor a kirakós darabkái végre összeálltak egy egésszé, és Sherlock megértette, miért volt olyan zavaros minden. 

Életének utolsó pillanatai, mint egy film peregtek le a szemei előtt: Moriarty, az utolsó beszélgetése Johnnal, a búcsúzkodás, aztán leugrott a kórház tetejéről, majd sötétség. Meghalt. Lassan már hat, vagy hét éve halott lehet, csak az kérdés még, hogy miért van most itt, ám bármennyire is törte a fejét, nem talált rá magyarázatot. Abban az egyben volt biztos, hogy nem akar Johnnal beszélni. Egyrészt nem is biztos, hogy elhinné a történteket, másrészt nem akarta felszakítani a régi sebeket. Nem, Johnnal ezt nem tenné meg.

Hirtelen egy temetőben találta magát - zavartan nézett körbe, majd meglátva a saját sírkövét, nagyot sóhajtott. Most mihez kezdjen? Meg fog halni az unalomtól... Nevethetnékje támadt attól a lehetetlen képzavartól, mely a szemei elé tolult. 

Hiszen már halott, újból nem halhat meg. Bárcsak a hegedűje is nála lenne! Döbbenten nézett le a kezére, melyben ott díszelgett a hegedűjének pontos másolata. 

− Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte saját magától. Végül vállat vont. Néha a legjobban úgy tudott gondolkodni, ha hegedült. 

Így aztán Sherlock csak hegedült és hegedült, még azután is, hogy a szellemlét minden kérdésére megkapta a választ.

Évszázadokkal később is élt egy legenda, melyben szó volt egy londoni temetőről, ahova, ha beléptél, azonnal meghallhattad a lágy, egész temetőt körbejáró hegedűszólót, ami a legerősebben Sherlock Holmes sírjánál teljesedett ki.