Minden szerdán, pontban délben

Életem első Holmescest fice; nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá.

A történetet Szocsinak ajánlom, mert ha ő nem mondja, hogy szívesen olvasna Holmescestet, nem biztos, hogy megírtam volna. :)

Pár héttel a Rózsaszín tanulmány után játszódik.

(Hivatalosan második Holmescest, csak azt nem mertem feltenni, hanem inkább töröltem a gépről.)


És végül egy közérdekű közlemény:

Mostanában elég sokat frissítettem egymás után, így érdemes ellátogatni a főoldalra, és végig pörgetni, hogy miket írtam mostanság, hátha lemaradtatok valamiről. :) 

Minden szerdán, pontban délben

Halkan csukódik a 221B ajtaja. A csendes léptek, a szőnyegbe süppedő talp, az esernyő végének tompa koppanása mind-mind a Nemezis érkezésének eljövetelét volt hivatott közölni.

A lassú, a szokottnál is lassabb járás már ismerős volt számára, s pontosan tudta, mit akart.

A nappali ajtaja kinyílt, és Mycroft Holmes belépett rajta. Egy-két lépést még megtett, aztán megállt, lustán körbenézett a minden tekintetben rumlis helyiségben, majd undordva a fotelben ülő öccsére meredt.

„Disznóól.”

Sherlock közömbösen fogadta a megrovó pillantást.

„Szerencsére neked nem kell itt élned.”

Mycroft kérdőn felvonta a szemöldökét.

„Valóban? Drága öcsém, én akkor is Baker Street 221B-ben lakom, ha nem akarok. Jól viselkedtél?”

„Nem vagyok már gyerek, Mycroft!”

„Hát persze, hogy nem... Úgy hallom, jól kijössz Johnnal.”

„Tűrhetően idegesítő.”

„Tehát kedveled.”

Sherlock gyanakvó tekintettel meredt a bátyjára.

„Féltékeny vagy.”

„Ugyan, kérlek...!”

„Nem kell, hogy az légy. A szerdánkénti találkozóinkat nem veszélyezteti semmi. Mellesleg, nem ártana neked is egy john.”

Mycroft joválisan elmosolyodott.

„Drága öcsikém, nekem már van egy johnom. Úgy hívják: Sherlock.”

− Nocsak − szólalt meg hirtelen John, és vidáman előredőlt a foteljában. − Sherlock Holmes és Mycroft Holmes kibírtak egy egész percet a nélkül, hogy hajbakaptak volna. Ezt nevezem én teljesítménynek!

Mycroft a szeme sarkából Johnra pillantott, aztán újból Sherlockra emelte szürke tekintetét.

„Ne feledd, Sherlock: minden szerdán, pontban délben!”

Aztán sarkon fordult, és lesétált a lépcsőn.

− Megsértettem? − kérdezte bocsánatkérő hangnemben John Sherlocktól.

− Nem. Csak megbeszéltük, amit kellett.

John értetlen arccal meredt lakótársára.

− De hát nem is beszéltetek...

− Oh, dehogyisnem − vigyorodott el Sherlock, és felkapva a hegedűjét muzsikálni kezdett.    

Vége