Vénasszonyok nyara a III. világháború közepén

http://www.dailymail.co.uk/

Sherlock és John már idősek, a cím pedig mondhatni mindent elárul. Ehhez pedig már csak egy rövid eszmefuttatást csatoltam.

Vénasszonyok nyara a III. világháború közepén

Sherlock sosem értette, hogy az októberi meleg napokat miért pont vénasszonynak kellett elnevezni? Semmi nyáriasat nem látott az öregemberekben; ha már valamilyen évszakot feltétlenül párosítani kellett hozzájuk, akkor inkább a telet választotta volna, vagy az őszt, mert mindkettő az elmúlásról, a halálról szólt. Persze, megeshet, hogy pontosan azért kapta az októberi nyár a „vénasszonyok” nevet, mert az elmúlás előtt talán még nekik is kijár egy kis vidámság…

Sherlock azonban erről semmit sem tudott, még akkor sem, ha olyan öreg volt, mint az országút – Johnnal egyetemben. A harmadik világháború kellős közepén a legcsekélyebb okuk sem volt az örömre, ha csak az nem, hogy a Baker Street még aránylag egyben állt a város többi részéhez képest. A robbantgatások, fegyverropogások, sikoltások mindennaposak voltak, s a bombariadók is egyre gyakrabban hangzottak föl. Ilyenkor a „C” lakás alatt található pincébe sétáltak le, és várták, hogy elvonuljon a vihar. A két öreg egymást támogatva vonult fedezékbe (Sherlocknak gyakran volt olyan érzése, mintha vak vezetne világtalant).

Igaz, a jó öreg John messze állt a vakságtól – legalábbis ha a szemüvegét viselte. Azzal tűélesen látott mindent, így unalmas napjait vagy kötögetéssel ütötte el vagy egykori kalandjaik átolvasásával. Sherlock nem szeretett a régi napok emlékeiről beszélni. Hiányzott neki a kaland, az izgalom, az elméje rendre lázadozott a tespedés ellen, így ha már nagyon hiányzott neki a nyomozás, az újságokban megírt eseteket próbálta megoldani, és ha hiányzott némi információ, azt egy-egy nyomozó felhívásával pótolta.

Sherlock és John a légi riadó elől már megint a pincébe menekült, ahol rettentően meleg uralkodott. A fegyverropogások mellé leszűrődött az utcáról a katonák lábainak dobogása, majd hirtelen óriási robbanás rázta meg a helyet. A két férfi egy szót sem szólt, mindössze John igen szapora pislogása adta jelét annak, hogy ideges, majd még zaklatottabb lett, amikor a pince tetejéről víz csöpögött a fejére.

Sherlocknak fogalma sem volt, hogy mennyi maradhatott meg a lakásukból, de sejtette, hogy nem túl sok. Johnnal összeakadt a tekintetük, és egyikük sem tudta, hogy mi fog történni ezek után. John már éppen megszólalt volna, mikor meghallották, hogy járkálnak a fejük fölött; dermedve hallgatták az idegen, ellenséges nyelvet, majd a rombolás zaja ütötte meg a fülüket.

Sherlock tarkóján izzadságcseppek futottak végig, elviselhetetlenül meleg volt odalenn, de nem tudott mit tenni, csak várt, miközben megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni az öreg kanapén, amit még Johnnal együtt húzgáltak-taszigáltak le a pincébe.

A pincében minden volt, ami a túléléshez kellett: konzervek, víz, olvasnivaló, elemlámpa, sebtiben még egy kis vécét is kialakítottak annak idején, úgyhogy Sherlock bízott benne, sőt, tudta, hogy ki fogják húzni, csak a hidegebb télre kéne kijutni, hogy esetlegesen levigyenek egy hősugárzót. De addigra hátha elmennek a foglalók, és jobb környezetben tudják majd eltölteni a nyár utolsó napjait.

A háború pedig… Nos, lassan az is szabadságra mehetne, de mindkettőjüknek volt egy olyan érzése, hogy az még egy jó pár évig nem fog megtörténni. Addig is, Sherlock és John továbbra is ketten, együtt lesznek a világ ellen.

Vége