Dermedt idő

Kulcsszó: homokóra

Műfaj: amolyan lélektani novella

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: nincs

Leírás: John Watson mindössze egyszer találkozott Sherlock Holmesszal, és az sem volt túl hosszú idő, aztán amilyen gyorsan lépett be az életébe a férfi, olyan gyorsan is távozott. Az egyetlen dolog, ami jelezte John számára, hogy Sherlock valóban ott járt, és nem csak a képzelete játszott vele, az a kandallópárkányon hagyott homokóra volt.

Készült a II. Magyar Sherlock-rajongók Írói Kihívásra.

Dermedt idő

A nyolcvanas évek környékén az a legenda járt szájról szájra az egyik londoni falucskában, hogy az egyik utcában lakó vénséges öregasszonyt sok-sok éve – a századik születésnapján – meglátogatta mind a hat férjének a szelleme, hogy bosszút álljanak, amiért az asszony megölte őket. Nem tudni, hogy pontosan mit tettek vele, viszont a falu lakói állítják, hogy Mrs. Colson orrát vassá változtatták, ezért aztán mindenki elkezdte őt vasorrú vén banyának hívni. Természetesen a felnőttek próbálták egy idő után visszafogni magukat, de valamiért sosem szóltak rá a gyerekeikre, hogy ne csúfolódjanak, és e mellett minden erejüket arra fordították, hogy beleneveljék csemetéikbe, hogy a Colson házat messzire kerüljék el. Ezen felül soha, senki sem segített az öreg nőnek. Senki sem ajánlotta fel, hogy lenyírja a háza előtti gyepet vagy hogy segít neki bármi másban, ami megkönnyíti a dolgát.

Ezért is volt furcsa, hogy egyik nap Mrs. Colson zsibvásárt tartott, és már nem használt holmijait kitette a háza elé egy asztalra; papírra vetette, hogy ha bárkinek bármi is megtetszik, akkor nyugodt szívvel, ingyen elviheti. Az öregasszony szinte egész nap bent ült a házban, ki sem dugta az orrát, délután felé viszont kiköltözött a vásárja mellé egy hintaszékre, és jeges limonádét szürcsölt. Persze, senki sem járt arra felé, az utcában lakók, ha ki is mentek, rá sem hederítettek a kirakodóvásárra.

Egy magas, göndör hajú fiúcskát viszont rettentően érdekelt mindenféle vásár, amit magánemberek tartottak a házuk előtt. Előszeretettel szedett össze mindenféle mütyürt, ami a bátya szerint csak porfogónak volt jó, őt viszont nem érdekelte. Ha megtetszett valami, azt haza kellett vinni.

Mrs. Colson háza előtt sok tárgy került kiállításra, a göndör hajú fiúcska figyelmét azonban csak egyetlen darab ragadta meg, méghozzá egy ősrégi homokóra. A faszerkezeten belül az üveg kissé régies homályban tartotta fogva a homokot, amely valamilyen okból kifolyólag nem pergett lefelé. A fiú ujjai közé zárta az órát, majd felnézett az asszonyra, aki időközben rágyújtott a pipájára.

− Mennyibe kerül?

− Ingyen elviheted, fiacskám – morogta a nő, s kifújta a füstöt.

A fiú bólintott egyet, majd újból a homokórára nézett.

− Miért nem pereg benne a homok? Olyan, mintha az óra részéről megállt volna az idő…

Az öregasszony horkantva felnevetett, őrlőfogaival ráharapott a pipa szárára, és az asztalra könyökölve közelebb hajolt a fiúhoz.

− Nem kell mindenben misztikumot látnod, fiú. – A nő kivette a gyerek kezéből a homokórát, aztán a nap felé fordította azt. – Látod? – mutatott a szerkezet hátulsó farészére. – Itt egy pici kapcsoló. Ha megnyomod, megáll a homokpergés benne. Ha újra megnyomod, elindul.

Visszaadta a fiúnak az órát, aztán legyintett egyet a kezével.

− Menj, nem érek rá egész nap veled foglalkozni.

− Köszönöm – motyogta a fiú, és eliszkolt oda, ahonnan jött.

∞

Amikor John Watson először találkozott Sherlock Holmesszal, a göndör hajú férfi John lakása előtt aludt a folyosón. John először nem is tudta, hogy mit tegyen vele: hagyja ott, hívja a mentőket vagy a rendőrséget, végül egyik opció sem tetszett neki, ezért inkább letérdepelt mellé, és óvatosan megrázta.

− Hahó, ébresztő…! 

A férfi megmoccant, aztán hirtelen feljajdult és a nyakához kapott.

− Szép jó reggelt! – üdvözölte az idegent semleges hangon John. – Egész éjszaka itt aludt?

A férfi felmorrant.

− A nyakam fájdalmát tekintve nyilvánvaló.

John megvonta a vállát.

− Én néha egy óra alvás után is képes vagyok így ébredni. John Watson vagyok – nyújtott kezet a férfinak, aki először összevont szemöldökkel figyelte szőke hajú ébresztőjét, majd végül elfogadta a jobbot.

− Sherlock Holmes.

John nem engedte el Sherlock kezét, hanem felállt, és magával húzta őt is.

− Kér egy kávét?

Sherlock megigazította magán hosszú kabátját, a hajába túrva gyakorlatilag meg is fésülködött, aztán zsebre vágta a kezét.

− Nem fél, hogy a házában megtámadom és kirabolom? – kérdezte Johnt kissé gúnyos hangnemben.

John felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét, majd bemasírozott a lakásba.

− Ha ez lenne a szándéka, nem aludt volna a folyosón, Sherlock, nem igaz?

Ha Holmes azt hitte, megfoghatja ezzel a kérdéssel Johnt, hát tévedett. John nem volt gyanakvó vele, inkább egyfajta furcsa kíváncsiságot érzett belőle sugározni, amit igen ritkán vélt felfedezni bárkiben is. Általában még a saját testvére is inkább pillantott rá ellenségesen, mint… hát mint bárhogy máshogy. 

John azonban másnak tűnt. Készített neki kávét, amit Sherlock a legkevésbé sem akart fogadni, mert ő sajnos teás ember hírében állt, vendéglátója azonban nem haragudott meg, hanem csinált neki teát, és inkább saját magát hibáztatta, amiért nem kérdezte meg: Sherlock teát kér-e vagy kávét.

Ahogy Sherlock körülnézett a lakásban, amíg várt a teájára, el kellett könyvelnie magában, hogy John Watson igencsak szerény ember. A lakása szinte csak egy ágyból, egy asztalból, egy székből, egy fürdőszobából, meg egy kis konyhából állt. Sejtette, hogy a férfi nem él valami izgalmas életet; valószínűleg egy irodában tengeti unalmas napjait, és onnan egyből haza is tér a lakásába, ahol nem várja más, mint egy hideg ágy, amit még a radiátor sem képes felmelegíteni. 

Valahol a konyhában halkan sistergett egy rádió, ami kissé elnyomta a rájuk telepedő csöndet. Sherlock tudta, hogy John mindent ki akar szedni belőle, csak nem mer kérdezni, ő viszont tökéletesen jól elvolt magyarázkodás nélkül is.

A teavíz felforrt. Víz csorgott a csészébe Papír szakadt. Vékony sugarú tej ömlött csészébe. Kiskanál kavarta össze az adalékokat. Sherlock előtt koppant az asztalon a csésze tea. John leült Sherlockkal szemben.

− Szerintem otthagyhatnád az irodát. – Sherlock tegeződésre váltott.

− Honnan tudod, hogy irodában dolgozom?

− Esetleg elmehetnél ápolónak. 

− Miért kéne nekem kórházban munkát vállalni?

− Vagy dolgozhatnál valamit a rendőrségen.

− Miért váltsak egyáltalán állást?

− Az egyetlen izgalom az életedben az én felbukkanásom volt…

− Igaz is – kapott a szón John –, miért is aludtál majdnem az ajtóm előtt a folyosón?

− Esett az eső – vont vállat Sherlock. – Nem akartam, hogy elázzon a homokórám.

John értetlenkedve megrázta a fejét.

− A mid?

Sherlock elővette a kabátja zsebéből a kicsi szerkezetet, melyben a homokszemek egymás után futottak le a társaikhoz, ahol már homokbuckába rendeződve várták, hogy megforduljanak, és elkezdődjön egy újabb óraciklus.

John eddig mindig csak filmekben látott ilyet – Tescóban nem árulnak homokórát – így aztán megbabonázva nézte a tárgyat. 

− Nagyon szép… − mondta halkan John, és egy leheletnyi mosollyal a szája sarkában figyelte a pergő szemeket. – Honnan van?

− Egy öregasszonytól kaptam még gyerekkoromban. 

Sherlock se szó, se beszéd, lefeküdt John ágyára, becsukta a szemét, és mint holmi imádkozó sáska, összeillesztette a tenyerét. 

− Neked adom, ha gondolod… 

Fél szemmel Johnt figyelte, ahogy megcsillant a tekintete, hogy talán az övé lehet a homokóra, de amint John ránézett, azonnal lehunyta a szemét.

− Miért adnád nekem? Hiszen már nagyon régóta nálad van, és szerintem sok emléked fűződhet hozzá.

Sherlock megrázta a fejét.

− Az emlékeimet a fejemben tartom, nem egy homokórában. Azt hiszem, nálad sokkal jobb helyen lenne. Vigyáznál rá.

John halkan felnevetett.

− Szóval, inkább csak letétbe helyezed nálam. Oké, nem ellenkezem. Ígérem, vigyázni fogok rá. De… ez azt jelenti, hogy elmész.

Sherlock most tényleg kinyitotta a szemét, és szúrós pillantást lövellt John felé.

− Miért, mit hittél? Hogy letelepedek nálad?

John keresztbe tette a karját a mellkasa előtt, érezve a támadást.

− Öhm, nem, persze, hogy nem, csak… Nem tudom, talán, hogy te is meghívsz egy teára.

Sherlock hasra fordult, aztán teljesen megfordult az ágyon, hátha kényelmesebben el tud helyezkedni rajta.

− Nem vagyok meleg – felelte John teameghívására.

− Én sem. Szóval, hova mész?

− Szembe kell néznem az ősellenségemmel.

Egy jó darabig csönd. John nem tudta, hogyan reagáljon erre a kijelentésre. Annyira furcsa az a szó, hogy „ősellenség”. Valószínűleg ez csak valamiféle költői túlzás, de akkor sem tudott megbarátkozni a kifejezéssel. Egy ember nem lehet annyira szörnyű, hogy ilyen jelzővel kelljen illetni.

Sherlock kezdte azt hinni, John befejezte a kérdezősködést. Örült neki, mert végre megtalálta a tökéletes pozíciót, amiben jól érezte magát az ágyon fekve, így nem akarta, hogy bármi is kizökkentse a nyugalomból.

− Hogy érted azt, hogy ősellenség? – kérdezte érdeklődve John, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy Sherlock olyan nyakatekert pozíciót vett fel az ágyon, amit egy átlagos ember nem élne túl.

− Szerintem tökéletesen értelmezhető kifejezés.

John megrázta a fejét.

− Egy ember nem lehet annyira rossz, hogy ráaggasd ezt a titulust. 

− De igen, amióta csak ismerjük egymást, ellenségek vagyunk.

− Hány éves vagy?

− Nem tudom. Lényegtelen információ. Nem tartom számon.

Sherlock felpattant az ágyról, majd úgy járkált fel alá a szobában, mint akit üldöznek. Egyre csak rótta kilométereket, és nem bírt leállni.

John nem tudta, mit mondjon. Az előtte álló ember egy fiatal férfi volt, akiről sejtette, hogy csak keménykedni akart ezzel a kijelentéssel, mégis valamiért úgy érezte, ő és a születésnap tényleg nincsenek jó viszonyban egymással. Talán már nincs, aki felköszöntse őt. Lehet, hogy minden rokona halott, ezért már nem is ünnepli. Azonban úgy volt vele, hogy már nem kérdez többet Sherlocktól, nyilván nem azért jár lyukat a padlóba, mert olyan jó kedve van, egyszerűen csak lassan szabadulni akar. 

Sherlock végül megállt a konyha előtt, s egyre másra csak a sistergő rádiót figyelte. Más ember egyszerűen kikapcsolta vagy kidobta volna a kukába, hiszen nem azért sistereg, mert John annyira szereti azt hallgatni zene helyett, hanem mert elromlott. John azonban nem dobta ki, egyrészt mert kellett a háttérzaj az üres házba, másrészt családi ereklye lehetett. A nagyapjától kaphatta, akit M. J. W, Sr.-nek hívtak. 

Sherlock végül megköszörülte a torkát.

− A bátyámnak, Mycroftnak kerestem ajándékot. Neki vettem születésnapjára a homokórát. Minden kisméretű tárgyat porfogónak tekintett, de sejtettem, hogy ez tetszeni fog neki; és igazam lett. Szerette, magánál is tartotta. Aztán egyik nap megölték őt, a homokóra pedig a kezében volt, én pedig az egész életemet azzal töltöttem, hogy a gyilkosát, az én ősellenségemet kerestem. Egy pár éve kiderítettem, hogy James Moriarty professzor ölte meg őt figyelemelterelés képpen, de eddig nem volt bizonyítékom rá, nem tudtam tenni semmit, hogy megállítsam őt. 

John hirtelen nem tudta, mit is fűzhetne az elhangzottakhoz. A „Sajnálom.”, a „Részvétem.” mindegyik sablonos kifejezések voltak, és bármennyire is szomorú a történet, egyszerűen nem érezte helyénvalónak. Aztán rájött, hogy talán nem a szomorú dolgokra kell a hangsúlyt fektetni, hanem a jókra. A homokóra, ami Sherlockot Mycroftra emlékeztette, még megvan. Épségben. És ő vigyázni fog rá.

− De most már van bizonyítékod, igaz? Hiszen ezért készülsz elmenni. A homokórára pedig vigyázni fogok, esküszöm, és bármikor visszajöhetsz érte – bizonygatta magabiztosan John.

Sherlock bólintott, valahogy látszott rajta, hogy nem is nagyon várt mást Johntól, hisz egy olyan figura, akire bármikor lehet számítani. És Sherlock azt akarta, hogy ha egyszer valaha is lesz egy barátja, akkor pontosan olyan ember legyen, mint John.

Több szó már nem esett köztük. Sherlock még egyszer kézbe vette a homokórát, ami annyi éven keresztül vele volt és emlékeztette őt a bátyjára. Alaposan megnézte, még a legapróbb horpadást is az eszébe véste (mintha nem lett volna már ott amúgy is), aztán fogta, és feltette az ágy fölé felhelyezett aprócska kis polcra, melyen mindössze két fénykép álldogált. Az egyiken John a nővérével volt, másikon a szüleikkel – Sherlock úgy gondolta, ott jó helyen lesz.

− Köszönök mindent, John – nyújtott kezet Sherlock, amit John azonnal elfogadott.

Sherlock bólintott egyet, és már épp kilépett volna az ajtón, amikor John utána szólt.

− Miért pont ezen a folyosón, szinte előttem aludtál aludtál el? 

Sherlock megvonta a vállát.

− Ez csupán a véletlen műve – felelte, aztán becsukta maga után az ajtót.

Csönd lett. 

Johnnak olyan érzése volt, mintha Sherlock soha nem is járt volna abban a lakásban. Rápillantott a homokórára, hogy újból, mintegy vigaszként lássa a homok pergését, de legnagyobb döbbenetére a homokszemek a szinte megdermedtek a levegőben. 

John előbb a homokórához sietett, hogy megnézze mit történt vele, majd az ajtóhoz, hogy szóljon Sherlocknak, de a folyosón már nem volt senki.

Az idő megállni látszott.

 

Vége