Johnlock, a hét tenger réme

 Kidlock, méghozzá életem első Kidlockja. :)
Fluff, egy leheletnyi horrorisztikus elemmel, utóbbi leginkább szegény John számára, de Sherlockot ez nem izgatja. Ő nyugodt és higgadt - mint mindig. ♥


John egy hatalmas tölgyfa árnyékában ejtőzött – óvta magát a szikrázó napsütéstől. Persze tisztában volt vele, hogy amikor ennyire magas az UV-sugárzás, még az árnyékban sincs biztonságban, de ha otthon marad, az legalább olyan lenne, mintha ő is szobafogságban raboskodna Harryvel együtt. Nem értette a nővérét. Kiszökött egy buliba, és olyan részegen tántorgott haza, mintha legalábbis a világ összes alkoholos italát benyakalta volna. A szüleik már vinni akarták a deto… detoli… hát, valami olyan helyre, ahol kiürítik belőle az alkoholt, de végül is úgy tűnt, elég lesz az alvás, meg pár aszpirin reggel, és jobban lesz. Igaz, hogy másnap reggel a WC-ből a hányás jellegzetes zajai szűrődtek ki, de Harry tényleg jobban lett, viszont azon nyomban, ahogy értelmesen lehetett vele beszélgetni, közölte apu, hogy hosszantartó szobafogságra kell számítania. Így Harry már két hete a szobájában gubbasztott.

John már majdnem álomba szenderült a kellemes melegben, mikor kétségbeesett segélykiáltás ütötte meg a fülét.

− Ember a vízben! Ember a vízben! Segítség! 

Talpra szökkent, és hegyezni kezdte a fülét: a kiáltás a közli patak felől jött. Lehet, hogy valaki belesett a tegnapi özönvízszerű esőtől megáradt patakba? Szélsebesen futni kezdett a hang irányába, és kirobbanva a fák közül egy körülbelül vele egyidős, nyurga, barna hajú fiút pillantott meg, aki a rémülten nézett a vízbe.

− Mi történt? – kérdezte zihálva John.

− Beleesett a vízbe! – kiáltotta a fiú.

− Kicsoda!

− Billy, a barátom! – A fiú futni kezdett a sodrás irányába, John pedig futott utána.

− Segítséget kell hívnunk! – mondta futás közben John.

− Arra nincs idő, el fogja vinni a víz!

John megállt, és egy szempillantás alatt döntött. Lerúgta a sportcipőjét, levette a zokniját, majd vett egy nagy levegőt, és beleugrott a patakba, hogy megmentse egy másik ember. A máskor nyugodtan csordogálós patakocska, mely jó, ha térdig ér, most haragos, dühös folyamként tört előre, magas hullámokat csapva, és John sehogy sem tudta saját maga irányítani az előrehaladást, a megduzzadt patak magával sodorta. Megpróbálta a fejét folyamatosan fent tartani, egyrészt, hogy ne fulladjon meg, másrészt hogy meglássa a fiút, de egyelőre semmit sem látott, csak vizet. Oldalra nézve észre vette, ahogy a parton lévő fiú ott lohol mellette egy vastagabb faággal a kezében, hogy a kanyarokban, ahol lassított egy folyás, megpróbálta neki odanyújtani, hogy kihalássza. 

Egy újabb kanyarnál aztán meglátta, hogy egy, a part falából kiálló vastag, sokfelé burjánzó gyökérben kapaszkodik egy piros pulcsis, zöld nadrágos alak, bár nagyon úgy tűnt, hogy nincs eszméleténél. Billy! John maga is megragadta a gyökér egyik végét, és köhögve próbálta kiköpni az eddig lenyelt vizet.

− Hé! – kiáltotta fentről a fiú. – Jól vagy!

− Aha – nyögte John. – Itt van Billy is…

− Billy! – kiáltott fel örömmel a fiú. – Ő is jól van?

− Nem tudom… Billy! – rázta meg a vállát John. – Billy, jól vagy?

John egyik kezével erősen kapaszkodott, másikkal még mindig Billyt rázta, mikor az alak megmozdult, elkezdett csúszni, és hirtelen a feje és a törzse egy reccsenéssel kettévált, majd a test belezuhant a folyóba, míg a feje fennakadt a gyökéren. John halálra rémülve kiáltott fel, aztán még jobban megijedt, mikor a fejről levált a szőke haj.

− Mi történt? – kiáltotta a fiú, és leengedett Johnnak egy kötelet.

− Billy… meghalt! – Megdöbbenve vette tudomásul a mellette megjelenő kötelet, de megfogta, és hagyta, hogy a fiú felhúzza, majd elterült a lábai előtt. – Meghalt… sajnálom… - Egy másodperc alatt kibuggyantak a könnyei, de nem bírta megállítani őket, az meg a legkevésbé sem érdekelte, hogy közben ömlött a ruhájából a víz.

A fiú értetlenül ráncolta a homlokát.

− De hát már eddig is halott volt… Tartsd meg a kötelet, és ne engedd el!

John zavartan nézett a fiúra, de azért jó erősen megfogta a fához kötött kötelet, és figyelte, ahogyan az egy táskával a kezében leereszkedik, aztán szépen visszamászik mellé. A fiú teljes lelki nyugalommal megállt mellette, eltette a kötelet a táskájába, és egy féloldalas mosolyt villantott rá.

− Köszönöm, hogy kimentetted Billyt! Bár, igazából nem te mentetted ki, hanem saját maga akadt fenn a gyökereken, és én hoztam fel ide, de egész jó volt, ahogy beugrottál érte a vízbe. Őrültség volt, mégis nagyon hősies tett. Vagy inkább simán csak őrültség…

John szaporán pislogott, de annyira már rájött, hogy Billy nem valódi ember, és egyébként is csak most tűnt föl neki, hogy a fiú papírcsákóban, fakarddal az oldalán állt előtte.

− Elmondanád, mégis mi folyik itt?

− A patak – nevetett fel a fiú.

− Hé! – kiáltotta méltatlankodva John. – Majdnem belefulladta a vízbe! Azt mondat, belesett a barátod a patakba, erre kiderül, hogy még csak nem is ember! Mert ugye nem ember…?

− Attól még lehet a barátom! – felelte hevesen a papírcsákós, és magához szorította a táskát. – Kalózosat játszottunk, és ő lecsúszott a partról. És nem, természetesen nem valódi. Műanyagból van.

− Kalózosat? Akkor ezért van rajtad papírcsákó, meg fakard?

− Nyilván.

− Öhm… John vagyok – nyújtott mosolyogva kezet. A fiú egy pillanatig furán méregette a kinyújtott kezet, aztán megfogta.

− Sherlock. Ő meg – vette ki a táskából a fejet, és tartott John elé – Billy.

− Öh… Igen, már találkoztunk… Helló, Billy! – integetett a fejnek. – Sajnálom, hogy a többi része elúszott a patakban.

− Én is – felelte halkan Sherlock. – De a mami úgyse nagyon szerette, hogy egy ekkora csontváz van a szobámban. – Aztán hirtelen témát váltott. − Meg kéne szárítani a ruhádat, mert meg fogsz fázni. Vedd le! 

Amíg a ruhája száradt, addig leültek egy fa alá, és csak nézték a sebesen folyó patakot.

− Erre felé laksz? – kérdezte John. 

− Igen, ott a dombon túl. Most költöztünk ide.

− És ide fogsz járni a helyi suliba?

− Ühüm.

− De jó – örvendezett John. – Akkor lehet, hogy osztálytársak leszünk. Egy embert már legalább ismerni fogsz. Nem lehet könnyű, hogy nincsenek itt a barátaid.

− Nekem nincsenek barátaim – felelte mogorván Sherlock. – Csak Billy.

John egy kicsit elnémult, amíg feldolgozta az információt, miszerint Sherlocknak egy műanyag koponya az egyetlen barátja, aztán vidáman megszólalt.

− Hát most már nem csak Billy a barátod, hanem én is.

Sherlock szemei kételkedve csillogtak.

− Te? Te akarsz a barátom lenni? Neked inkább haragudnod kellene rám…

− Miért?

− Mert feleslegesen ugrottál bele a vízbe. – Sherlock ezt olyan hangon közölte, mintha egy ötévesnek magyarázna.

− Nem azt mondtad, hogy Billy a barátod? – vonta össze a szemöldökét John. 

− De.

− Akkor mért nevezed feleslegesnek, hogy beugrottam a vízbe?

− Hát… mert… műanyag – felelte halkan Sherlock.

− Attól még a barátod – vetette ellen John. – Nekem is van nem-ember barátom.

Sherlock erre nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy John megtapogatja a vékony pulcsiját, hogy száraz-e már.

− Nem szeretem a barna színt – húzta el a száját John.

− Akkor miért nem mondod meg a bátyádnak, hogy ne adjon több barna holmit neked?

John szemei meglepetten kikerekedtek.

− Honnan tudod, hogy van testvérem?

− Bele van hímezve a neve a neve a pulcsi belsejébe. Ott fent – mutatott Sherlock a pulcsi nyelve alá.

− Jé, tényleg!

− Nem is láttad még? – nevetett fel Sherlock.   

− Nem – pirult el kissé szégyenkezve John. Visszavette a ruháit, aztán Sherlockra nézett.

− Van kedved játszani?

− Mit? – csillant fel Sherlock szeme. – Kalózosat? Vagy szuperhősöset?

− Vagy legyünk szuperhős kalózok!

− Igen! – kiáltott fel Sherlock. – Van egy szupergyors, repülni is tudó hajónk, és ott vagy te, a szuperbátor barát!

− És ott van az én szuperbátor barátom, aki mindent megfigyel, és leereszkedik a szörnyű mélységbe, hogy felhozza a bajbajutott barátját.

Sherlock gondolkozva meredt Johnra, aztán elnevette magát.

− És a hajónk neve az lesz, hogy Johnlock. Mi leszünk a hét tenger réme, akik elkapják a gonosz kalózokat, és megmentik a bajba jutott pórnépet! 

Sherlock megragadta John kezét, és nevetve rohantak el a fák közé, hogy újabb kalandokat keressenek.