Egy rövid novella Hamish és Sherlock főszereplésével. Hamish neve ne vezessen félre titeket, ez nem Johnlock, de ettől többet nem árulok a történetről.
A legenda
Sherlock hirtelen tért magához,
mintha egészen eddig valamiféle révületben lett volna. A Baker Street 221/B
nappalijának közepén állt, kabátban, sálban és teljesen egyedül. A lakásban
furcsa rend uralkodott - olyasféle, mint amikor egyszer két napra elutazott, és
harmadnap, mikor hazaért, olyan tisztaság és rend fogadta, hogy dedukciós
képességeit kellett használnia, ha meg akart találni valamit.
− John! – kiáltotta, de nagyon úgy
tűnt, senki sincs otthon, még Mrs. Hudson se.
A bejárati ajtó hangosan
becsapódott. Végre hazaért John! De nem, mégsem. A lépcsőn trappoló lábakból
ítélve az illető még gyerek, egészen kis gyerek.
A nappali ajtajában egy ötéves
forma, szőke kisfiú állt meg.
− John – lehelte Sherlock.
− Apa nincs itthon – mondta a
gyerek. – Elutazott egy orvosi konferciára.
− Konferencia – javította ki
automatikusan Sherlock. Közelebb lépett a gyerekhez, és kénytelen volt
megállapítani, hogy egy miniatürizált John Watson áll előtte. De hát ez
lehetetlen. – Hogy hívnak?
A gyerek idegesen csavargatta a
pulcsija szélét, majd megnyalta a száját.
„Pont, mint John.”
− Te gonosz bácsi vagy?
− Talán úgy nézek ki?
− Nem tudom, még nem láttam gonosz
bácsit – vont vállat a gyerek.
Sherlock apró mosolyra húzta a
száját.
− Nem vagyok az. Szóval, hogy
hívnak?
A fiú figyelte őt még pár
másodpercig, de végül beadta a derekát, és válaszolt.
− Hamish Sherlock Watson.
Sherlock az esetek kilencvenkilenc
százalékában palástolni tudta az érzelmeit, ám most ez volt az az egy százalék,
amikor a legkevésbé sem sikerült mindezt elrejteni, mert hogy bármennyire is
miniatűr Johnnak nézett ki a gyerek, egyáltalán nem számított rá, hogy tényleg Johné. De várjunk csak! Johnnak
van egy nővére is!
− Ki az anyád, meg az apád?
− A mamát Mary Morstannek hívják,
a papát John Watsonnak. De ha ezt nem tudod, akkor miért vagy itt? Nem tűnsz gonosz
bácsinak, de nagyon fura vagy. Egyébként hogy jutottál be? Nem voltunk itthon
Mrs. Hudsonnel...
− Volt kulcsom – intette le a
gyereket, és hátat fordítva neki, fel s alá kezdett járkálni a nappaliban.
Lehetetlen! Lehetetlen, hogy Johné
legyen a kölyök! Egyáltalán ki az a Mary Morstan? Sosem hallott róla! A múltkor
még valami Janet nevű barátnője volt, rendben, hogy gyorsan váltogatja a nőit,
de azért ennyire gyorsan nem mehetnek köztük az események.
− Lelenc vagy? – fordult hirtelen
Hamish felé.
Hamish zavartan összevonta a
szemöldökét, majd John foteljához sétált, és leült.
− Az mit jelent?
− Ahgr… Azokat a kölyköket hívják
így, akiknek nincsenek szüleik, de később magukhoz veszi egy család.
− Ó. Nem – rázta a fejét Hamish;
szőke haja csak úgy ugrált a feje búbján.
Sherlock csalódottan megcsóválta a
fejét, majd leült Hamish-sel szemben a saját foteljába.
− Tehát akkor biológiailag is John
az apád. Nem értem - sóhajtott egy nagyot. – Tényleg nem értem. Hiszen még csak
most mentem el…
− Hova?
− Hova?! Hogyhogy hova?! Hát… hát…
Sherlockon egyre jobban
eluralkodott a félelem. Legutoljára talán akkor félt ennyire, mikor
megpillantotta a vérebet az Erdeg-gödörben. Hogy lehet, hogy nem emlékszik arra,
hol járt, ráadásul ilyen sokáig? Lehetséges,
hogy több mint öt év kiesett az emlékezetéből? De ami a legfurcsább, hogy a
gyereknek sem ismerős. Miért szakadhatott meg Johnnal a kapcsolata? Mert ha a
fia nem ismeri őt, Sherlockot, akkor logikus következtetés, hogy már nincsenek
jóban Johnnal. De várjunk csak, hiszen John róla nevezte el a fiát! Igaz, hogy
csak második névként adta neki a Sherlockot, de akkor is.
− Egyáltalán nem vagyok ismerős
neked? – kérdezte a kisfiút.
Hamish fixírozta őt egy kicsit –
Sherlock közben türelmetlenül dobolt az ujjaival a fotel karfáját -, mikor is a fiú szemei felcsillantak.
− Nem volt neked egyszer egy
kockás sapkád?
Sherlock összevont a szemöldökét.
− De igen.
− Akkor tudom ki vagy! –
rikkantotta Hamish. – Rólad kaptam a második keresztnevem! Te vagy…
− Hamish, drágám, kivel
beszélgetsz?
Mrs. Hudson lépett be a
helyiségbe, és fürkészte a szobát, hátha meglátja a titokzatos idegent, akivel
a fiú beszélget.
− Sherlockkal! – mutatott lelkesen
Sherlockra Hamish, de az idős hölgy tetszését nem nyerte el a válasz.
Falfehéren nézett a fekete kanapéra.
− De hát nincs ott senki – rázta
meg a fejét.
− De van. Ott ült, most már áll.
− Mrs. Hudson – szólította meg a
nőt Sherlock, de semmilyen reagálást nem kapott válaszul, még csak rá sem
nézett…
Egyértelmű volt, hogy a házinéni
nem látja őt.
− Ó, Hamish, tudod, ha szeretnél
beszélni Sherlockról, megkérdezhetsz engem is, vagy apádat is. Mindketten
szívesen mesélünk róla – simogatta meg a kisfiú fejét Mrs. Hudson. – Most menj,
csináld meg a házi feladatod.
Mrs. Hudson kissé aggódva nézett
az eliramodó gyerek után, majd még aggódóbb tekintettel nézett Sherlock
foteljára, mielőtt lesétált volna a lépcsőn.
Ekkor a kirakós darabkái végre
összeálltak egy egésszé, és Sherlock megértette, miért volt olyan zavaros
minden.
Életének utolsó pillanatai, mint
egy film peregtek le a szemei előtt: Moriarty, az utolsó beszélgetése Johnnal,
a búcsúzkodás, aztán leugrott a kórház tetejéről, majd sötétség. Meghalt.
Lassan már hat, vagy hét éve halott lehet, csak az kérdés még, hogy miért van
most itt, ám bármennyire is törte a fejét, nem talált rá magyarázatot. Abban az
egyben volt biztos, hogy nem akar Johnnal beszélni. Egyrészt nem is biztos,
hogy elhinné a történteket, másrészt nem akarta felszakítani a régi sebeket.
Nem, Johnnal ezt nem tenné meg.
Hirtelen egy temetőben találta
magát - zavartan nézett körbe, majd meglátva a saját sírkövét, nagyot
sóhajtott. Most mihez kezdjen? Meg fog halni az unalomtól... Nevethetnékje
támadt attól a lehetetlen képzavartól, mely a szemei elé tolult.
Hiszen már halott, újból nem
halhat meg. Bárcsak a hegedűje is nála lenne! Döbbenten nézett le a kezére, melyben
ott díszelgett a hegedűjének pontos másolata.
− Ez meg hogy lehetséges? –
kérdezte saját magától. Végül vállat vont. Néha a legjobban úgy tudott
gondolkodni, ha hegedült.
Így aztán Sherlock csak hegedült
és hegedült, még azután is, hogy a szellemlét minden kérdésére megkapta a
választ.
Évszázadokkal később is élt egy
legenda, melyben szó volt egy londoni temetőről, ahova, ha beléptél, azonnal meghallhattad
a lágy, egész temetőt körbejáró hegedűszólót, ami a legerősebben Sherlock
Holmes sírjánál teljesedett ki.
húú, hát ez nagyon fura volt. de jó értelemeben :).
VálaszTörlés"Meg fog halni az unalomtól..." - ez annyira, de annyira Sherlockos, nagyon tetszett, jót mosolyogtam rajta.
a végén "az évszázadokkal később"-et egy ici-pici túlzásnak érzem, talán az évekkel később jobb lett volna, de ez csak szőrszálhasogatás, bocsi.
nagyon tetszett, szomorkás, de Sherlock hozzáállása miatt mégis megmosolyogtató :).
Köszi, örülök, hogy a furcsasága ellenére is tetszett a töri. :) Azért írtam évszázadokkal későbbet, mert úgy gondoltam, ennyi év elteltével tényleg legenda lett belőle, évekkel később inkább csak szóbeszéd volna - talán. :)
TörlésNagyon jó alapötlet, mint mindig, és én is csak azt tudom mondani, amit szoktam: olvastam volna hosszabban is szívesen. :)
VálaszTörlésMég egyszer végigolvasva: igen, talán a kidolgozás lehetett volna hosszabb, apró részletekbe jobban belemenő... mintha kicsit hamar a történet végére értünk volna. Mindig olyan jó ötleteid vannak, és mindig túl hamar vége.:P
TörlésMost nézem csak, hogy eltűnt innen a válaszom! És vajon mióta? O.O
TörlésÁltalában nem vagyok a nagyon hosszú történetek híve, valahogy a novellák megírása sokkal közelebb áll hozzám; nem tudom miért? Viszont ezt a történetet tényleg hosszabbra akartam írni, de menet közben úgy döntöttem, hogy ami ebben lett volna még, annak egy jóval hosszabb írást szentelek majd egyszer.
Örülök, hogy az alapötlet tetszett, ígérem, igyekszem ezentúl hosszabb történeteket írni. :))
Aww, nagyon tetszett, nagyon jó az alapötlet! Meglepett a fordulat, de teljesen ideillő volt. :)
VálaszTörlésSoook puszi!
F xx
Hihi, örülök, hogy sikerült meglepetést okoznom, és hogy tetszett a novella. :P
TörlésNeked is sok puszi,
S.
Nem tudom miért, de a kezdeti mosolyomból könnyek lettek. Gyönyörűszépséges vége lett :''') Imádom az ilyen életen túli ficeket, valahogy elragadják az embert... És ez... Hogy csak John kisfia látja őt, ez valami hatalmas jelentőséggel bír számomra. És még mindig sírok, csak úgy szolídan befelé, de akkor is. Köszönöm. Ez valami hihetetlen jólesett most :)
VálaszTörlés