A hegedűművész

John blogjában Sherlock halála óta nincs új bejegyzés - hát én írattam vele egyet. Kedvenc doktorunk elköltözött a Baker Streetről, egyenesen egy olyan lakásba, melynek szomszédságában egy hegedűművész lakik. Mihez kezd vele John, aki a tragédia óta utálja a hegedűszót? 

December 2.

Sokan, sokféleképpen próbálják feldolgozni magukban a gyászt. Van, aki eszik. Van, aki iszik. Van, aki beszél róla, és van, aki nem. Van, aki kisírja magát, és van, aki lelke legmélyére temeti a fájdalmat. És van olyan is, aki mély depresszióba esik. Hogy én melyik vagyok? Nos, azt tudom, hogy nem eszem. És nem is iszom. Nem sírok, de nem is beszélek az érzéseimről. Azt hiszem, valahol a mély depresszió, és az egyfolytában marcangoló fájdalmas öntudat között lebegek. Nem tudom, melyik irányba fog billenni a mérleg... 

Mrs. Hudson azt javasolta a tragédia után pár nappal, hogy látogassam meg a régi pszichiáterem. Tizenhat hónapja nem voltam nála, és ha el kell mennem, akkor az egyet jelent azzal, hogy ki kell mondanom, ami történt. Már pedig én nem éreztem magamban annyi erőt, hogy őszintén kijelentsem: Sherlock meghalt. Végül mégiscsak ott ültem Dr. Thompsonnál, és mikor azt mondta, hogy ki kell mondanom, akadozó nyelvvel ugyan, de csak kiböktem a megváltoztathatatlan tényt. És az mindennél szörnyűbb volt. 

Néhány nappal később a Baker Streetet is elhagytam. Nem bírtam ott ülni a fotelomban, és nézni a szemben lévő feketeséget. Azt a helyet minden idők legzseniálisabb detektívjének kéne betöltenie, nem pedig az ürességnek. Márpedig hiába néztem percenként a fotelt, senki sem ült ott - órák, és napok múltán se. 

Új lakásom hideg, üres, komor. Pont, mint a lelkem, és a közérzetem. Jól meg fogjuk érteni egymást. A bal kezemmel mostanában semmi olyasmit nem szabad megfognom, ami kiömölhet, mert nagy valószínűség szerint ki is fog ömleni. Reggel pedig még a lábam is összecsuklott alattam, de a botot már csak azért sem vettem elő. Este megbántam a tettem, mikor lefejeltem a konyhapultot.  

Két nappal később arra ébredtem, hogy a szomszéd lakásból hegedűszó hallatszik át. Ébresztőórám kereken fél hetet mutatott. Bosszús sóhajjal erősen megütögettem a falat, hátha ért a szóból a kedves szomszéd. Nem értett. Míg ő nyugodtan játszotta tovább Bach G-moll szonátáját, addig az én tenyerem vörös lett a falam ütögetésétől. Kilenc perc. Ennyit kellett szenvednem, de vége lett. Nagyon reméltem, hogy senki sem fogja visszatapsolni, különben magamhoz veszek egy paradicsomot. Jól tudok célozni, katona voltam. Ne játsszon Bach-ot. Utálom. 

Kérésem meghallgattatott – legalábbis, ami a zeneszerzőt illeti. Amikor elkezdtem jammel kenni a pirítósomat, szeretett szomszédom Mozart egyik szerzeményét kezdte nyűni a hegedűn. Dühösen lecsaptam a kést, odatrappoltam a laptopomhoz, és kikerestem róla a legzavaróbb dalt, amit csak tároltam, elindítottam, és jól felhangosítottam. Nem érdekelt, hogy ezzel a többi szomszédom életét is megkeserítem, a lényeg az volt, hogy a zene elnyomja az idegesítő hegedülést. Tizenöt- húsz másodpercig működött is, csak hogy a baj már megtörtént. A fejemben ott szólt a mozarti dallam, és nem tudtam kiverni belőle. Így aztán az ordító zeném mellett mégiscsak együtt daloltam művészbarátommal a hegedűversenyt.

Az én dalomnak már vége lett, az övé még mindig tartott. Lekváros pirítósom gúnyosan vigyorgott rám; élvezte az életét, én pedig majd' megőrültem attól a nyávogástól, ami a mellettem lévő lakásból szűrődött át. Haragom vörös köde ellepte elmémet. Felkaptam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat – a botomat, lévén, hogy az egyfolytában ott van -, és nekirontottam a falnak, s közben mint egy eszelős őrült, ordítottam, hogy azonnal hagyja abba, elegem van belőle! Abban a pillanatban, ahogy egy percre megpihenek, elhallgatott a hegedűszó - de csak egy másodpercre. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, amint a "művészem" abbahagyja egy pillanatra, hallgatózik, mintha nem hallotta volna tisztán a szomszédjából jövő őrjöngést, aztán megvonja a vállát, és folytatja onnan, ahonnan abbahagyta. 

Hisztérikusan felnevetek, már-már kétrét görnyedek, s a botom, amire támaszkodtam, többé nem tartott meg. Leroskadtam a fal mellé, és a kényszeredett nevetésem sírásba csapott át. Zokogtam, mint egy kisgyerek, és könnyeimen át látni véltem, ahogyan Sherlock ott áll a Baker Street ablakánál, s légies könnyedséggel játssza előbb Bach, majd Mozart egy-egy szerzeményét. Nem tudtam, hogy éppen szórakozik, gondolkodik, esetleg unatkozik, de zenélt, és ezt majdnem annyira szerette, mintha egy sorozatgyilkos után kéne erednie. Játszott reggel, délben, este, éjszaka. Neki mindegy volt a napszak. Ha erre volt szüksége, hát felkapta hangszerét, és életre keltette a muzsikát. És én ehhez hozzászoktam. Megszerettem. Ám Sherlockkal együtt a hegedű iránti szeretetem is meghalt. Nem akartam többé hegedűszót hallani; kerültem a hangszerboltokat, az utcai zenészeket, a komolyzenei csatornákat… Mindent és mindenkit. 

Erre tessék! Pont egy olyan lakást veszek ki, melynek a szomszédságában hegedűművész lakik! Itt viszont nincs maradásom, költöznöm kell, de most azonnal! Mindenekelőtt azonban tudnom kellett, ki miatt is kényszerülök elhagyni frissen kivett lakásomat. Feltápászkodtam a földről, kisántítottam a bejárati ajtón, bekopogtam szomszédomhoz. A játék abbamaradt, és felhangzottak sietős lépteit. 

Aztán kinyitotta az ajtót…