Az első ügy - 2. fejezet

Kedves Olvasók! 

Igen, végre felöltöttem a 2. fejezetet. Háromszor, vagy négyszer is átírtam, mire megelégedtem a végeredménnyel, de úgy érzem, megérte. A történetnek itt vége, nem lesz harmadik fejezet, mert végül azt is beleírtam ebbe, amit a harmadikba szántam.

Remélem, tetszeni fog nektek a történet, jó olvasást kívánok! :)

2. fejezet

5763 – A tökéletes gyilkosság

„Gyilkosságra csak a vér és az idegrendszer hajtja az embert, az ősi küzdelmek emléke, az élet akarása, az erő öröme.”

/Emilé Zola/

„Ha valaki gyilkosságot követett el, nagyon magányos lesz. Szeretné valakinek elmesélni, de ez lehetetlen. És ettől csak még jobban szeretné. Ha tehát arról már nem beszélhet, hogyan követte el, beszél legalább magáról a gyilkosságról – megvitatja, elméletekkel hozakodik elő, rágódik rajta.”

/Agatha Christie/

~ . ~ . ~

1989. szeptember

Már az évnyitón feltűnt neki a fiú – kilógott a sorból. Ő mindig tudta, milyen emberek lehetnének a hasznára, és úgy látszott, ezzel a gyerekkel tudna valamit kezdeni – a szolgálatára válhatna. Az olyan emberek, akiknek a hasznát veszi, mind magányos farkasok és kitűnő színészek, akik képesek feltűnés nélkül beolvadni a tömegbe, ez pedig mindig hasznára válik. 

A fiú, aki kissé idegesen álldogált a társai között tökéletes lesz a kis játszmáihoz, tökéletesen ki fogja tudni használni őt anélkül, hogy a gyanút fogna. Mindenekelőtt azonban el kell nyerni a bizalmát, a tökéletes, feltétel nélküli bizalmát, mert anélkül nem ér célba. A bizalom elnyerése pedig számára soha nem jelentett akadályt. Ő maga olyan volt, mint egy kaméleon: tökéletes úriember, vagány fiú, félénk gyerek, más gyerek… Céljai eléréséhez tudnia kellett alkalmazkodni a környezete elvárásaihoz, s eszerint cselekedni, viselkedni, a fiúnál pedig egyértelműen a rendes, átlagos, megnyerő, bizalomkeltő figurát kellett előhúzni.
 

Mint kiderült, a fiút Carl Powersnek hívták, és lételeme volt a víz, s amikor csak tehette, kiment az uszodába, sőt, még az úszószakkörre is eljárt – minden bizonnyal, versenyszerűen készült űzni a sportot. 

Ő nem szeretett úszni, teljes mértékben időpocsékolásnak tartotta, ahogy le-föl úszkál a vízben, mindenféle cél nélkül, s mindössze jó esetben csak egy érmet kapsz utána. Mégis mi ebben az élvezet? Na, igen, a győzelem édes íze valóban nem rossz, de attól, hogy képes voltál leúszni egy bizonyos távot elsőként, még nem fogsz előrébb jutni. A következő meccsed is pont ugyanolyan lesz, mint az előző, és az azt követő is. Nincs benne semmi izgalom… Látni, hogy fiúk és lányok csapkodják a vizet maguk körül, aztán kifáradva kiülnek a medence szélére lihegni, felettébb unalmas. Ha mondjuk, az lenne a játék tétje, hogy ki tudsz-e élve kászálódni a vízből, már mindjárt más lenne. Unalmában rúgott egyet az előtte lévő padba, de megvárta az edzés végét; mindenképpen találkozni akart Carllal. 

− Jól úszol! – kiáltott oda Carlnak, elővéve a legmegnyerőbb mosolyát, mikor a fiú törölni kezdte a haját. Aztán felállt, és közelebb sétált hozzá.

Carl körülnézett, és mikor meglátta a felé tartó idősebb fiút, ő is elmosolyodott. 

− Köszi! Óvodás korom óta úszok már. Élsportoló akarok lenni. Tudod, világbajnok, meg olimpikon… Te tudsz úszni?

− Ühm… valamennyire igen, de nem mondanám magam annyira profinak, mint téged.

− Oh – Carl szerényen elmosolyodott, és befejezve a törölközést, a fiúval együtt elindultak az öltöző felé. – Nem vagyok én profi…

− Hozzám képest az vagy.

Felsétáltak egy lépcsőn, végigmentek egy egyenes szakaszon, ahol a hajszárítók voltak, majd befordultak a sarkon a fiúöltözőkhöz. 

− Jim! – hangzott fel mögöttük egy kiáltás. A szólított megfordult, és látta, hogy egyik osztálytársa a lépcső tetején áll.

− Tessék?

− Egy levél lógott ki a szekrényedből, majdnem ki is esett, gondoltam elhozom neked… − nyújtotta felé a borítékot.

Jim kivette a fiú kezéből, felbontotta, és olvasni kezdte az írást.

"Kedves Jim,

bizonyos madarak azt csiripelték, hogy te kényes és bonyolult helyzetekben, képes vagy érdemi segítséget nyújtani a bajbajutottaknak, ezért úgy gondoltam, ideje hozzád fordulnom.

A nevem Thomas Nashville, homoszexuális vagyok, a barátom Edward Rosgood. Egy felsőbb évfolyamba járó fiú,

Harrison Black meglátott minket, le is kamerázott, és azzal fenyegetőzik, hogyha nem teszünk eleget a "kéréseinek", lebuktat minket apámnál, akit valószínűleg nem érdekelne, hogy a fia vagyok, azonnal megölne. Kérlek, segíts valahogy megszabadulni Harrisontól. Nem tudom, hogy milyen juttatások járnak neked, de bármit hajlandó vagyok megtenni.

Tisztelettel,

Thomas Nashville."   

       

− Nézzetek utána ennek a háromnak – suttogta, és visszaadta a levelet a fiúnak.

− Rendben.

− Carl – fordult oda az elsőshöz Jim −, nekem most mennem kell, de holnap, ha van kedved, beszélgethetnénk.

− Oké – mosolygott a fiú. − Holnap találkozunk.

Öt nappal később Harrison Blacknek nyoma veszett, családja és barátai évekkel később sem hallottak felőle. 

~ . ~ . ~

− Szerinted meg fogják találni?

− Tessék?

Jim és Carl megint csak az uszodában voltak, a kispadon ültek, és figyelték az idősebb úszókat. 

− Blacket − pontosított Carl. − Szerinted meg fogják találni?

− Nem tudom.

− De vajon kinek állhatott az útjában? – morfondírozott tovább Carl; már a legkevésbé sem érdekelték őt a vízben lévő társai. 

− Harrison Black mindenkinek az útjában állt, Carl − jelentett ki Jim. − Vagy legalábbis azoknak, akik nem voltak olyan "menők", mint ő és futballista társai. Igazság szerint, felszabadultabbak a diákok most, hogy nincs itt Black.

− Nem is sajnálod? 

− Kéne? – vonta össze a szemöldökét Jim. − Talán akkor visszajön? Vagy jobb lesz neki? Lehet, hogy el se tűnt, csak részegen fetreng valahol.

Carl végül nem feszegette tovább a témát, és habár nem is merte személyesen Harrisont, azért reménykedett benne, hogy nincs komolyabb baja. 

Carl és Jim az iskolai szabadidejük nagy részét együtt töltötték, beszélgettek, már-már egyfajta barátság alakult ki közöttük. Az egyetlen furcsa dolog, ami Carl szemét kissé szúrta, az az volt, hogy Jim havonta legalább egyszer kapott egy levelet, amiről soha nem beszélt. Ugyan az úszófiú nem is kérdezett rá egy ideig, de végül aztán még is rászánta magát.

− Kitől kapod ezeket a leveleket? A titkos hódolót azt kizárom… − kérdezte Carl vigyorogva mikor végre rátalált barátjára a könyvtárban.

− Miért is? – pillantott rá Jim a könyvéből.

Carl felnevetett.

− Ne viccelj, ha ezek a levelek sokáig fognak jönni neked, soha nem lesz senkid. Meg amúgy se tudnálak elképzelni egy kapcsolatban, ehhez te túl… hideg vagy. Bocs, haver! – tette hozzá még mindig nevetve Carl, mikor meglátta Jim különös ábrázatát. – Ah, egyébként nézd! – emelte fel kissé a lábát. − Tegnap kaptam! Limitált kiadású, dupla kék csíkos sportcipő! Egyszerűen imádom! Senkin sem láttam még ilyen cipőt; rettentő jól néz ki, nem? Úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére. Ja, és ezt figyeld!

Jim döbbenten felvonta a szemöldökét, mikor meglátta, hogy Carl elkezdi lehúzni a cipőjét, aztán még inkább megdöbbent, mikor a srác az orra alá nyomta azt.

− Mit akarsz? Talán, szagoljam meg?

− Dehogyis – nevetett fel Carl. – Csak nézz bele!

Jim sóhajtva megfogta a cipőt, és belekukkantott: abban ott díszelgett Carl neve fekete tintával beleírva.

− Te beleírtad a neved?

− Aha - vigyorgott a fiú.

− De minek? – kérdezte értetlenül Jim.

− Hát mert az enyém, senki másé, és ezzel is kifejezem, mennyire imádom ezt a sportcipőt. 

− Ja, persze, így már érthető… 

Carl elvette a cipőjét Jimtől, felhúzta, és kissé visszavéve a jókedvéből, mustrálni kezdte a furcsán mosolyogó barátját. 

Érezte, hogy megváltozott a légkör közöttük.  

− Haragszol? Nem akartalak megbántani.

Jim enyhén oldalra döntve a fejét nézett vissza Carlra.

− Miért haragudnék? – kérdezte selymesen nyugodt hangon.

− Azért, amit mondtam… a… barátnőkről…

− Ugyan, a barátok viccelődnek egymással, nem igaz?

− De – bólintott Carl, viszont valahogy nem akart továbbra is egy légkörben maradni Jimmel. Ha őszinte akart lenni magához, összeugrott a gyomra, mikor belenézett a fiú szürke szemeibe. Tényleg ennyire megbántotta volna? Lehetséges. Mindenesetre most menni akart, s minél távolabb kerül, annál jobb. Elköszönt Jimtől, és kisietett a könyvtárból.

Az elkövetkezendő napokban pedig minden megváltozott. Ő és Jim többet nem beszélgettek, nem keresték egymás társaságát. Carl továbbra is eljárt edzésre, de ott sem látta soha többet Jimet. Eleinte próbálta valahogy elcsípni a fiút a folyosón, de az következetese kikerülte őt, esetleg Jim barátai intézték úgy, hogy ne kerülhessen közel hozzá, mindenesetre soha többet nem sikerült vele beszélgetnie, és Carl egy idő után fel is adta a próbálkozást. Pedig ő tényleg nem akart rosszat, viszont ebből az esetből is legalább tanult valamit... Pedig mi tagadás, nagyon jó lett volna egykori barátjának elújságolni, hogy tegnap olyan fantasztikus időt úszott, amivel bekerült a Londonban megrendezésre kerülő úszóbajnokságra, így viszont nem tehetett mást, minthogy felkapta a táskáját, és elindult órára.

Fél évvel később

Jim Moriarty békésen sétálgatott az iskola folyosóján; elsőként érkezett, hiszen élete egyik legfontosabb tettére készült, melyet már fél évvel ezelőtt eltervezett. Fél éve! Milyen hosszú ideje vár már a megfelelő alkalomra! Ő viszont türelmes természetű volt, nem sietett el semmit; a gondos tervezés és a türelem mindig meghozta munkája gyümölcsét: a tökéletes gyilkosságot. Csak egy kis botulotoxin. Ennyire volt szüksége ahhoz, hogy bosszút álljon azon az emberen, aki néhány hónappal ezelőtt kinevette őt. Jim Moriartyn soha, senki sem nevethet!

Tizenhármas szekrény - már a szám is balszerencsés, nem csoda hát, ha a tulajdonosa is az lesz. A lakat, mint mindig, most is nullára volt állítva, így még könnyebben meg tudta annak idején figyelni, mi a kód: 5763

A szerkény kinyitva, a keresett tárgy pedig ott állt egy kisebb könyvkupac tetején. Egy kenőcs ekcémára. Milyen szerencse, hogy áldozata tegnap itt felejtette, így akaratlanul is gyilkosa kezére játszott, megkönnyítve dolgát. Jim megragadta a tégelyt, kinyitotta, majd a zsebéből elővett egy fiolányi botulotoxint, mely a föld egyik legtoxikusabb baktériuma, beleöntötte a krémbe, aztán egy kiskanállal elkeverte. Két órával azután, hogy áldozata magára keni (mert abban száz százalékig biztos volt, hogy így lesz), a bőrrel reakcióba lép a toxin, s megbénítva az idegrendszert, az áldozat megfullad. Mérget senki sem fog keresni, mi értelme lenne, mikor szegény fiú egyszerűen belefulladt a medencébe. Sajnálatos baleset volt. Ezek után már csak a srác cipőjét kell majd magával vinnie, hogy egyetlen bizonyíték se maradjon.  

~ . ~ . ~

Carl Powers kicsivel kevesebb, mint egy órája volt úton, s a vonat, mellyel Brightonból tartott London felé, épp lassításba fogott. Megsimította a bokája tövében a lábát – hála istennek, hogy bekente a suliban a gyülekező előtt, így most nem viszketett. Nem lett volna jó az egész vonatúton vakaróznia, és még a verseny előtt is ezzel kellett volna foglalkoznia. A versenyre gondolva ismételten elfogta a jóleső izgalom, mikor rájött, hogy már csak egy óra, és kezdetét veszi élete első, igazi úszóbajnoksága, amit London egyik legelitebb középiskolájában rendeznek meg. Ő még csak tizenegy éves volt, de sikerült kijutnia – ezt mindennél nagyobb teljesítménynek tekintették a tanárai is, és erre Carl mérhetetlenül büszke volt. Főleg, ha még ha nyerne is! De már nagyon előre szaladt gondolatban… 

Ránézett a még mindig újságot olvasó tanárára, Mr. Schröderre, mikor is a vonat zökkent egy utolsót, aztán megállt. Carl abban a pillanatban felugrott a helyéről, és elkezdte leszedni a csomagokat a csomagtartóról, s a tömeg sodrására bízva magukat, a tanárával együtt lesétáltak a peronra, onnan ki az állomás elé, aztán taxit fogtak, és húsz perc múlva az uszoda előtt álltak.

Akárcsak az épület előtt, annak folyosókon is nagy nyüzsgés honolt. Versenyzők, szülők, tanárok, tanulók és szurkolók egyaránt a tíz órakor kezdődő megmérettetésre készülődtek. 

Az uszoda előcsarnoka szép, igényes, kényelmes kialakítású volt: a bejárattól balra fotelek, kanapék, asztalok kaptak helyet, a falon pedig egy síkképernyős tévét lehetett nézni. Jobbra a ruhatár helyezkedett el, a mellett pedig a kisebb gyerekek (óvodások, alsós iskolások) öltözőjét figyelhettek meg, velük szembe viszont egy üvegfal volt, ahol szemügyre vehetett három kisebb medencét. Ők azonban nem a gyereköltöző felé indultak el, hanem a kanapés helyiség mellett lévő lépcső irányába. Felérve baloldalon egy kis ablak mögött egy mogorva tekintetű nő ült, aki kérdés nélkül Mr. Schröder kezébe nyomott egy számmal ellátott kulcsot, a tanár pedig azonnal Carlnak adta azt.*

− Arra vannak a férfiöltözők – mutatott Mr. Schröder a velük szemben lévő folyosóra. - Öltözzön át; én itt várom, Mr. Powers!

Carl csak bólintott egyet, aztán elindult egy hosszú folyosón. Balra oldalon rövidebb folyosók húzódtak, amikben két hosszú pad volt elhelyezve, és számozott szekrényekbe lehetett pakolni a ruhákat, értéktárgyakat. Carl a negyedik folyosón találta meg a saját szekrényét, s több ott lévő versenytársaival egyetemben vetkőzni kezdett. Csendben voltak, nem beszélgettek, mindannyian elmerültek a saját gondolataikba. 

A cipője került a szekrény legaljára, vigyázva, nehogy megkarcolódjon a kék csík, vagy bármi más bántódása essen, rá a ruháit tette, aztán hátulra még a táskáját majd gondosan bezárta az ajtót. Nadrág, úszósapka- szemüveg, papucs rajta, törölköző a kézben, és már lehetett is indulni.

Mire visszaért a tanárához, ő már több másik edzővel és egy nővel beszélgetett, aki pontosan úgy nézett ki, mint aki a verseny egyik hivatalos szerve.

− Áh, már meg is jött! – szólt Mr. Schröder Carlra mutatva, akinek végül igaza lett. Mint kiderült, a nő, Miss Kendricks, fogja őt és az öltözőbeli társait levinni a verseny helyszínére. 

Egy oldalsó lépcsőn robogtak le, elmentek pár kisebb medence mellett, míg végül el nem értek egy ajtót. Azon belépve egy mellékszobában találták magukat, ahol várhattak, amíg sorra nem kerül az ő számuk. A szobában már sokan voltak, ki halkan beszélgetett, ki zenét hallgatott, ki olvasott. Carl helyet foglalt egy széken, és várta, hogy sorra kerüljön, nem volt kedve beszélgetni, ehhez túlontúl izgult. Odakintről a szurkolók hangzavara behallatszott, s összemosódott egyetlen, nagy morajlássá. 

Mikor sorra került az ő száma, a négyszáz vegyes, s meghallotta a nevét, a szíve ugrott egy hatalmasat. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereiben, a lábaiban alig érzett erőt, de tudta, hogy mennie kell, és azt is tudta, hogy a lehető legtöbbet fogja kihozni magából, hogy minél jobb helyen szerepeljen, sőt, dobogós legyen. Nem mert szétnézni az uszodában, talán majd csak akkor, amikor már kijött a medencéből. Felállt a helyére, sípszóra felvette a kezdőpozíciót, aztán eldördült a startpisztoly, és ő belevetette magát a vízbe. 

Ötven méter, száz méter, százötven méter, kettőszáz méter…

Hihetetlenül rosszul érezte magát; mintha minden egyes izma görcsbe rándult volna, folyamatosan próbált levegőt venni, de egyszerűen képtelen volt oxigénhez jutni. A vízben lassan már kapálózni sem tudott, s végül már csak azt érezte, hogy süllyed, körül veszi őt valami meleg, aztán megjelent a szemei előtt egy vakító fényesség, és ő boldogan ment utána.

Már nem érezte, ahogyan valaki megragadja a karját, és húzzák ki a vízből, nem érezte azt sem, hogy megpróbálják újraéleszteni, arról pedig végképp nem volt tudomása, hogy ezekben a percekben egykori barátja hátizsákjába rejtve viszi el az ő cipőjét.

Carl halott volt.

~ . ~ . ~

John Watson újságot olvasott, vagy legalábbis ezzel próbálkozott, legjobb barátja, Sherlock Holmes ugyanis a Watson-nappali kanapéján fetrengett, amivel még nem is lett volna probléma, de Sherlock unatkozott. Egy unatkozó Sherlock és egy kanapé pedig nem jó párosítás, mivel a fiú minden létező (és nem létező) pózban megfordult a kanapén. Hason, háton, keresztben, a karfán hason, a karfán háton, a támlán fejjel lefelé, a támlán fejjel előre, egyszóval mindenhogy. 

− Sherlock, ki fogod lyukasztania kanapénkat, ha ennyit fészkelődsz – intette nyugalomra barátját John, miközben magához vett egy újabb újságot.

− De hát unatkozom!

− Akkor nézz tévét, vagy hallgass rádiót, vagy olvass.

Sherlock ezt hallva kínjában felnevetett.

− Jaj, John, néha úgy irigyellek! 

John tudta, hogy ezt megjegyzést a legkevésbé sem veheti bóknak, de hallgatott, és megpróbálta elterelni a figyelmét azzal, hogy beletemetkezik az újságba. Pár perc múlva azonban elszörnyedve hördült fel.

− Mi az? – kérdezte hirtelen felélénkülve Sherlock.

− Ez szörnyű… - felelte halkan John. – A tegnap megrendezett úszóbajnokságon megfulladt egy tizenegy éves kisfiú.

− Mért nem húzták ki a medencéből, ha belecsúszott a vízbe? – Sherlock ismét kezdett belecsúszni az érdektelenségbe.

− Nem csúszott, ő volt az egyik versenyző!

− Valóban?

− Igen – bólintott John. – Azt mondják, görcsöt kapott, és mire kihúzták, addigra megfulladt. Az anyja már el is vitte a gyerek holmiját. „A tegnap megrendezett Londoni Ifjúsági Úszóbajnokságon tragikus körülmények között életét vesztette a Brightonból érkezett tizenegy éves Carl Powers. A rendőrség elsődleges jelentése szerint a fiatal úszótehetség görcsöt kapott a vízben, életét már nem lehetett megmenteni.” Ez borzalmas…

John félredobta az újságot.

− Készítek egy teát. Te kérsz?

Sherlock gyötrelmes hangokat hallatva felvette sokadik nyakatekert pozícióját, és kinyögött egy „Nem”-et, mire John sóhajtva megrázta a fejét, és elvonult a konyhába, ahonnan pár pillanat múlva csészék (igen, az unatkozó fiú még így is meghallotta a két csésze koppanását), cukortartó, és vízforraló hangja szűrődött át hozzá. Sherlock végül nem bírta tovább: felállt, megragadta az újságot, és beleolvasott a Powers gyerek halálát taglaló cikkbe.

− Végül neked is főztem teát, tessék – rakta le John a kanapé előtt álló kisasztalra a teát, ő magam pedig átült a kanapéra Sherlock mellé.

− Furcsa – suttogta a fiú.

− Micsoda? – kérdezte John.

− Carl Powers… Minden ruhája megvan, a táskájából sem hiányzik semmi, kivéve egy valamit. A cipőjét.

− A cipőjét? – kérdezett vissza John.

− Nem olvastad végig a cikket? – nézett rá lesújtóan Sherlock.

− Abba hagytam ott, ahol felolvastam neked… - John a legkevésbé sem érezte bűnösnek magát emiatt. Éppen elég volt neki arról olvasnia, hogy meghalt egy kisfiú, nem hogy még a részleteket is elolvassa.

Sherlock türelmetlenül felsóhajtott.  

− Az anyját kérdezik a fiú haláláról, és ő mondja, hogy amikor megkapta a fia holmiját, akkor vette észre, hogy a cipője hiányzik, ami a fia kedvence volt.

− És…? 

− Hova tűnt az uszoda szekrényéből? – tette fel a legégetőbb kérdést Sherlock. – Ha mindene megvolt, még a táskájából sem tűnt el semmi, amiben nyilvánvalóan pénz is volt, akkor hova lett a cipő?

John pár másodpercig gondolataiba mélyedve hallgatott, aztán lassan megszólalt.

− Biztos, amikor összepakolták a cuccát, akkor valahogy elkeveredett a cipő – találgatott John.

− Vagy? 

− Ellopták – vágta rá John. – De hát kinek kellene egy tizenegy éves gyerek cipője? Egy ennyire szegény rendőrnek?

− Talán ellopták – felelte óvatosan Sherlock, mint aki nem akarja elszólni magát. – Gyere, John, nagyon sok dolgunk van még!

~ . ~ . ~

− Szerinted meg fognak hallgatni minket? Öhm… téged? – kérdezte bizonytalanul John, amikor kiszálltak a taxiból a Scotland Yard előtt.

− Ha egy kicsivel is több eszük van, mint amennyit gondolok, akkor talán – felelte Sherlock, aztán összébb húzta magán fekete kabátját, és felsétáltak a lépcsőn.

John még soha nem járt a Yardon, de azért nem lepődött meg a kinézetén. Tipikus, filmekben látott rendőrségnek tűnt, és úgy látszott, Sherlock teljes mértékig el tud benne igazodni; pontosan tudta hova és merre kell menniük. Egy emelet fel, balra, majd jobbra át egy lengőajtón, aztán megálltak egy irodánál – John pedig eközben azon filozofált, hogyhogy nem állította meg őket az égvilágon senki sem?

Sherlock bekopogott, majd egy szabad után benyitott.

A kopaszodó és őszülő hajú nyomozó felnézett a papírjaiból, és levette a szemüvegét.

− Miben segíthetek, fiúk?

Sherlock és John belépett az irodába. Egy asztal, egy szék és egy hatalmas fiókos szekrény foglalta el a szabad területeket. Nekik már csak annyi helyük volt, és leüljenek az íróasztal előtt álló két székre, bár Sherlock nem akart helyet foglalni. 

− A nevem Sherlock Holmes, ő pedig a barátom, John Watson. Carl Powers ügyében szeretnénk információt megosztani önnel. 

− Oh, valóban? – Wood nyomozó meglepődve figyelte a két fiút, szemüvegét az ujjai között pörgette. – Foglaljatok helyet, fiúk – intett a székek felé, Sherlock és John pedig el is le is ült a két székre. – Minden információ hasznos, habár az ügyet le fogjuk zárni, amint megérkezett a boncolási jegyzőkönyv.

− Ami arról fog szólni, hogy Carl görcsöt kapott és megfulladt.

− Minden bizonnyal – bólintott Wood nyomozó.

− Szerintem megölték – vágta rá Sherlock, mire a nyomozó szemei meglepődve kikerekedtek.

− Ezt mire alapozod?

− A cipőjére.

− A cipőjére?

− Pontosan.

− Világosíts fel, kérlek…

− Carl Powers kedvenc cipője, ami be volt zárva egy uszoda szekrényébe, eltűnt. Miért pont a cipője tűnt el? Miért nem vitték el a táskáját, amiben talán értékesebb dolgok is lehettek? Minek kellett valakinek annyira egy cipő, hogy feltörjön egy szekrényt. Vagy ha már elvitte a cipőjét, akkor miért nem vitte el a ruháját is? Ez felettébb… gyanús.

Wood nyomozó tovább pörgette a szemüvegét, alaposan megszemlélte mindkettőjüket, aztán megszólalt.

− Értem. Nos, köszönöm az észrevételt, mindenképpen megfontolandó.

− Nem, nem fogja – jegyezte meg kissé dühösen John. - Egy szót sem hitt el abból, amit Sherlock elmondott.

− Fiúk, nem hosszabbíthatom meg a nyomozást megalapozott bizonyíték nélkül, erre pedig egy cipő eltűnése nem alkalmas.

− De hát…!

− Én megértem, hogy izgalmas és új terület nektek egy rendőrségi nyomozás, és ha majd felnőttök, talán nyomozó is válhat belőletek, de addig ne akadályozzátok a munkánkat. 

Sherlock nem szólt többet egy szót sem. Felállt, és kisietett az irodából. John vetett még egy utolsó pillantást a nyomozóra, aztán követte barátját.

Sherlock az utcán állt, a semmibe bámult.

− És most hogyan tovább? - kérdezte halkan John.

− Meg kell vizsgálnunk Carl testét. Egy egészséges, tizenegy éves srác, aki úszóbajnok, nem kaphat csak úgy görcsöt. Megmérgezték, és ez valahogy kimutatható.

− De Sherlock, a fiú teste a patológián van, ahova nem engednek be csak úgy minket, és nem fognak csak úgy a kérésünkre mérget keresni; ehhez hivatalos végzést kell kérni.

Bartája azonban titokzatosan rámosolygott Johnra, amiből a szőke fiú tudta, hogy semmi jóra nem számíthat.

− Ha egy patológus végezné el a tesztet, akkor valóban kell a végzés, én viszont nem vagyok patológus.

− Na de… Be akarsz törni a patológiára? – sziszegte annyira halkan John, hogy Sherlock is alig hallotta meg mit mondott.

− Muszáj lesz, különben sose tudjuk meg, hogy halt meg a fiú.

− Sherlock, ez bűncselekmény!

− A gyilkosság még nagyobb.

~ . ~ . ~

− John! – kiáltott Mrs. Watson a fiáért. – Téged keresnek! Sherlock az!

John szélsebesen robogott le a lépcsőkön a telefonhoz, és már vette is ki anyja kezéből a kagylót.

− Szia! Gond van?

− Igen – sóhajtott Sherlock a vonal túlsó felén. – Mycroft megtudta mire készülök, és nem enged ki a házból.

− De hát honnan tudta meg?

− Kikövetkeztette… - felelte Sherlock, mintha ez az egyszerű emberek számára is teljesen nyilvánvalónak kellene lennie.

− Oh, akkor itt a vége?

− Valószínűleg. A nyomozást holnap lezárják, a holttestet kiadják… Annyira dühös vagyok Mycroftra – kiáltotta haragosan Sherlock. – Minek kellett közbeavatkoznia?! Mindent elrontott! Ezt sose bocsátom meg neki!

− Dehogynem! – legyintett John. – Csak meg akart védeni.

− Oh, John, ne fogd még te is az ő pártját! Egy gyilkos miatta kifutott a kezeim közül.

− Vagyis elkövette a tökéletes gyilkosságot.

− Olyan nincs, hogy tökéletes gyilkosság. Mindig elkövetnek valami hibát, ami miatt lebuknak. És tudom, hogy egyszer úgyis el fogom kapni! 

~ . ~ . ~

Brighton parkolóházának földszintjén két férfi állt egymástól pár méter távolságra: egy alacsonyabb, és egy magasabb, kissé görnyedt tartású. Körülöttük sötét volt, egymást is alig látták, talán csak a körvonalaikat tudták megfigyelni. 

− Nos? – kérdezte hidegen az alacsonyabb, hangjából ítélve pedig jóval fiatalabb lehetett, mint társa.

− A nyomozás lezárva – felelte a magasabb férfi. – Powers görcsöt kapott, és megfulladt. Idegenkezűségnek nyoma sincs.

− Remek – örvendezett a másik, hangjából enyhe dicséret hallatszott ki. 

− Habár volna itt egy apróság… - jegyezte meg óvatosan a férfi.

− Éspedig?

− Járt nálam két fiú, akiknek kétségei voltak a balesetet illetően. Azt állította az egyik, hogy szerinte fontos nyom Powers kedvenc cipője, ami eltűnt.

− És maga mit mondott? 

A levegő körülöttük mintha hirtelen mínuszokba zuhant volna. A férfi nyelt egy nagyot, és csak aztán válaszolt.

− Azt mondtam, hogy egy eltűnt cipő nem tekinthető bizonyítéknak, és így nem is hosszabbíthatom meg a nyomozást. Aztán elküldtem őket.

− Hogy hívták őket?

− Sherlock Holmes és John Watson.

− Melyikük vetette fel az észrevételeket?

− Holmes. 

Pár másodpercig csönd volt, aztán a fiatalember újból megszólalt.

− Kitűnően végezte a munkáját, Mr. Wood, minden jót!

Miközben a fiatalabbik a kijárta felé tartott, egyre csak Holmes neve járt a fejében. Sherlock Holmes. Sherlock Holmes. 

Meg kell őt ismernie, még ha nem is kerül közel hozzá oly annyira, mint Carlhoz. Az enyhe napsütésben lepöckölt egy porszemet fekete öltönyéről, és közben arra gondolt, hogy talán ideje lenne Londonba költöznie. Jim Moriartynak mindig a középpontban kell lennie, és végül is itt lehet a legkönnyebben kiépítenie a Bűnözési Tanácsadó-hálózatot. 

Na meg persze, Sherlock Holmes is itt lakik…

Vége

* Az uszoda leírása egy az egyben megegyezik a városom egyik uszodájának kinézetével.